Évtizedek óta foglalkoztat egy gondolat. 

Mi lenne ha mi, reformátusok, tényleg szigorúan református módra, vagyis csak a mennyei örömhírre összpontosítva, puritán módon ünnepelnénk, vagy, hogy magunkra ne értsük az ünnep szót, megköszönnénk Mennyei Atyánknak, hogy elküldte értünk a Szabadítót?

Életem egyik legemlékezetesebb karácsonya óta nyugtalanít ez a gondolat. 

Azon az ünnepen nem volt körülöttem semmi abból, amit a szokás karácsonynak címkéz. Egyedül maradtam, szögesdrót kerítések közé zárva. Ez volt a karácsonyfám, melyen a szél báránygyapjat lengetett. Kezemben az, amit az ember az embernek legtöbbször ad: fegyver. Mégis, ami azon a Szentestén a didergős csöndben lelkemben történt, szavakba aligha foglalható. Csak tudom és néha elmondom, hogy akkor különleges karácsonyom volt, amely, mint egy kis fény, melegít a lelkem mélyén, és mint csendes lelkiismeret furdalás, nyugtalanít azóta is engem.

Mi lenne hát, ha nem állítanánk otthonunkban karácsonyfát, és Szenteste csak az igét elevenítenénk meg, bontogatnánk, és gyermekeinkkel karácsonyi énekeket dúdolnánk és hallgatnánk, és elbeszélgetnénk úgy, ahogy talán sohasem sikerül az év folyamán?

Mi lenne, ha elhagynánk ajándékozást, hogy csak az Egyetlen karácsonyi ajándékra tereljük a figyelmünket? 

Elvegyem tehát gyermekeimtől és szeretteimtől a földi ajándékok várásának és azok bontogatásának izgalmát és örömét? Elég-e csak annyit mondani a családi karácsony estén, hogy Jézus úgy szeret téged, hogy eljött, hogy melletted legyen egész életeden át, akkor is ha én, a szülő majd nem leszek, és életét adta érted is, hogy majd újra együtt lehessünk egy mesésen szép másik világban?

Majd amikor belépünk a templomba, akkor súgjam a fülébe, hogy az ott felállított karácsonyfa és alatta az ajándékok nem fontosak. Valójában nem is kellene ott lennie semminek, mert az egész csillogás csak elvonja a figyelmünket a lényegről, Jézusról. Hiszen ahelyett, hogy az ige üzenetét hallgatnánk, a csokira gondolunk, meg arra, hogy el ne vétsük a versikét amit majd az ünnepélyen eldadogunk?

Mi lenne, ha lelkészként a jól bevett gyülekezeti szokás ellen küzdenék, és az igére meg reformátorainkra hivatkozva, a karácsonyfa helyett legfeljebb Krisztus jászlának felállítását szorgalmaznám a templomban? 

Ha sikerülne, hogy inkább bibliás betlehemes, vagy evangéliumot megjelenítő összeállítás lenne a karácsonyi ünnepély, az ember, a gyermekek, az ajándékok és ajándékozók szerepeltetése helyett, akkor mi lenne, ha karácsonyfa helyett keresztet állítanánk a templomba és a kereszt alá, a földre terítenénk meg az úrasztalát, hogy letérdelve mint a napkeleti bölcsek (Mt 2,11), vegyük át a karácsonyi ajándékot, az úrvacsorát?

Mi lenne, ha nem hajszolnánk bele magunkat és másokat a túlzott vásárlásba és sütés-főzésbe? Ha pénzünket, amit búsás ételekre, meg inkább jólét-halmozó ajándékokra költünk, valamilyen jó célra ajánlanánk fel, hogy valakinek, valakiknek ne egy-két napig, hanem talán évtizedekig karácsonyuk, könnyebb sorsuk legyen?

Mi lenne, ha tényleg ilyen makacsul Jézusra összpontosítók lennénk, és ne csak mondogatnánk, prédikálnánk a biblikus gondolatokat, hanem tényleg helyet is készítenénk és adnánk ezeknek életünkben és gyülekezetünkben akkor is, ha szembe fordulnánk a mi korunk Krisztust kiirtani próbáló Heródesével.

Adorjáni László lelkipásztor
Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség