Sajnos eddig nem sok alkalmam volt Debrecenbe látogatni, de a megnyitó előtti napokban lehetőségem nyílik jobban megismerni a várost. A gyalogosan is könnyen bejárható távolságok, a reformáció elmúlt ötszáz évéről tanúskodó emlékhelyek és a hangulatos utcákból áradó nyugalom egyszerűen elbűvölnek.
Mint megtudom, Debrecen környéke már az ókorban is lakott hely volt, több falu összeolvadásából jött létre, azonban a település története a honfoglalás utáni évszázadokban alig ismert. A város a tatárjárás utáni évtizedekben emelkedett ki a környező falvak közül, neve egy 1235-ös egyházi okiratban szerepel először. Nagy Lajos király 1361-ben privilégiumlevelével a szabadalmas mezővárosok közé emelte, majd több mint háromszáz évvel később, 1693-ban I. Lipót szabad királyi városai közé. Debrecen mára Magyarország harmadik legnépesebb városa.
A múltról mesél
A január 31-i megnyitó áhítattal veszi kezdetét, melyre a Nagytemplomban kerül sor, az alkalomra tartva pedig végre láthatom a templom előtt álló reformációi kaput. A kamionhoz a legtöbb helyszínen egy kapu is tartozik, mely a tervek szerint felhívja a figyelmet a programra és az emlékévre is. A debreceniek kibérelhették volna az installációt a német szervezőktől, de inkább saját kaput készítettek Égerházi László fafaragó művésszel. Az alkotása a protestáns erődtemplomok kapuit és a haranglábait idézi, megtalálható rajta a tiszántúli reformáció négy fontos alakja: Méliusz Juhász Péter, Huszár Gál, Szenci Molnár Albert és Szegedi Kis István portréja. Ahogy nézem a zászlós bárány, a fiait vérével tápláló pelikán és a főnixmadár faragott képeit, elgondolkodtat, mennyire kifejező szimbólumai vannak egyházunknak.
A kapu egyszerre emlékeztet és bemutatja a város 16. századi történelmét: Debrecen a reformáció századában a hódoltság, Erdély és a királyi Magyarország határán, fontos kereskedelmi utak találkozásánál helyezkedett el. A reformáció eszméi a Magyar Királyság területén a mohácsi csatát követő válságos évtizedekben terjedtek el, a debreceni reformáció megerősödése az 1550–60-as évekre tehető és olyan reformátorokhoz kötődik, mint Kálmáncsehi Sánta Márton és Méliusz Juhász Péter.
Kálmáncsehi Sánta Márton korábban gyulafehérvári kanonok és a székesegyházi iskola igazgatója is volt, de az 1540-es években már a svájci reformáció képviselőjeként tevékenykedett lelkészként – 1551-ben már Debrecenben. Munkássága nyomán egységessé vált a város egyházi élete, magyar nyelvű énekeskönyvet szerkesztett és a svájci reformáció terjedése érdekében zsinatokat szervezett. Céljai miatt sok támadást érte, 1554-ben egy időre még Debrecenből is el kellett menekülnie. Hatására 1557-ben a váradi püspökség lelkészei elfogadták a helvét szellemű úrvacsoratant.
A helvét úrvacsoratan Ulrich Zwingli nevéhez fűződik, aki Luther Mártonhoz hasonlóan elítélte az úrvacsora katolikus értelmezését és felhívta a figyelmet a két szín alatti áldozás jelentőségére. Abban egyetértettek, hogy Krisztus kereszthalála egyszeri és tökéletes áldozat volt, mely bűnbocsánatot szerzett az azt hittel elfogadó emberek számára. Azonban míg Luther azt tanította, hogy az úrvacsorai kenyér és bor vételekor Krisztus testileg van jelen, addig Zwingli szerint ezek csak jelképek, az úrvacsora maga pedig csupán emlékezés Isten kegyelmére. Ez a kérdés feloldhatatlan ellentétként feszült kettőjük közé, melyről 1529-es hitvitájukon sem sikerült megegyezniük.
Kálvin János köztes álláspontot fogalmazott meg Luther és Zwingli tanai között: eszerint Krisztus valóban jelen van az úrvacsorán, de nem materiális módon, hanem Lelke által. A református közösségek napjainkig ezt az álláspontot követve veszik az úrvacsorát.
Betűkről betűkre
Az elmúlt napokban többször jártam a Nagytemplomban, ezen a reggelen nagyobbnak látom, mint korábban. A kéttornyú templom helyén évszázadokig a gótikus Szent András-templom állt, mely 1802-ben leégett. Helyére építették a ma is látható épületet, hazánk legnagyobb református templomát.
Reformáció kamion a Nagytemplom előtt
Hiába hűvös és igazán télies az idő, a padokat megtöltik a fiatalok, alig van már szabad hely. Az énekeskönyvemet lapozgatva készülök az áhítatra, de valójában még mindig a reformátorokra gondolok: a lapokat nézve óhatatlanul is eszembe jut Huszár Gál és a nyomtatás világot megváltoztató ereje.
Huszár Gál 1512 körül született, Krakkóban szerzett teológiai és zenei végzettséget, ahol először találkozhatott a reformáció tanaival is, majd 1553-ban a reformáció terjesztéséért kiközösítették a katolikus egyházból. Raphael Hoffhalter nyomdásztól kapott betűtípusokra, díszekre és öntött, mozgatható hangjegykészletre alapozva 1558-ban nyomdát rendezett be Mosonmagyaróváron és kinyomtatta többek között Heinrich Bullinger magyarokhoz írt levelét.
Huszár Gál portréja a Református Kollégium általános iskolájának épületében
A protestáns tanok terjesztése miatt menekülni kényszerült, ezért Debrecenben keresett oltalmat, ahol Méliusz Juhász Péter fogadta házába műhelyével együtt. A városban fejezte be énekeskönyve nyomtatását, melyet még korábban kezdett el. 1562-ben elhagyta a várost, felszerelésének egy részét viszont Méliusznál hagyta, akinek a pártfogásával tovább élt a debreceni nyomdászat, s él ma is, Alföldi Nyomda néven. Huszár Gál nyomtatványai és alkotásainak régi másolatai a debreceni Nagykönyvtár különleges kincsei.
Az ilyen történetekre gondolva el kell ismernem, hogy a 16. századi reformátorok munkásságának köszönhetően Debrecen neve valóban elválaszthatatlanul összeforrt a reformációval és a reformátussággal.
Debrecen történelméhez szorosan kapcsolódik Bethlen Gábor fejedelem is, aki többször járt a városban. Több alkalommal erősítette meg a város kiváltságait, s a tűzvészben leégett András-templom újjáépítése érdekében lemondott a város egy évi hűbéri díjáról, s az építkezést saját vagyonából is támogatta. Az erélyi fejedelem, bár maga a református értékek szerint vezette Erdélyt, megkövetelte a vallási türelmet, szabad vallásgyakorlást biztosított a különböző - evangélikus, katolikus, református, unitárius - felekezeteknek.
Négy és fél évszázad
A reformációi karavánt a Nagytemplom előtt köszöntik. Ugyan a hőmérséklet nem változott, mégis sokan gyűltek össze a téren, majd a nap is kisüt pár percre. Több száz emberrel együtt dicséreteket énekelve valahogy jobban érzem annak jelentőségét, hogy református magyar vagyok – és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.
„Az ország három részre szakadása és a török hódoltság miatt a magyar protestantizmus, miközben természetes része volt az európai reformációnak, sajátos jelleget öltött” – fogalmaz Fekete Károly tiszántúli püspök nyitóbeszédében. Mint mondja: míg a nép osztozott Luther örök emberi kérdésében – „Hogyan találok egy kegyelmes Istent?” –, addig egy másik kérdésre is – „Miért engedi Isten a nemzet összeomlását?” – keresnie kellett a választ. Az évszázadok alatt a magyar reformátusság sajátossága lett, hogy az egyéni üdvösségkeresésen túl folyamatosan szem előtt tartotta a közösségi felelősségtudatot, ébren tartva szívében a vallásszabadság és a nemzeti függetlenség vágyát. „Emiatt lett magyar nemzeti emlékhely a Nagytemplom, ahol a 19. századi magyar nemzeti függetlenségi törekvések kiemelkedő eseményei zajlottak – teszi hozzá. – A magyar reformátusok történetében tehát összekapcsolódik az egyéni üdvösség és a közösségi felelősségvállalás ügye.”
Ezek a gondolatok egyszerre emlékeztetnek az elmúlt évszázadokra és arra, hogy ma is ezzel a felelősségtudattal érdemes Krisztus ügyéről beszélni. Így tettek 450 évvel ezelőtt a szinte ugyanezen a helyen tartott debreceni zsinat résztvevői is, akik elfogadták a Második Helvét Hitvallást és Tiszántúlon létrehozták első egyházszervezetüket, ezzel pedig fontos örökséget hagytak ránk.
Szoros együttműködés
A vallási reformmozgalom hamar követőkre talált Debrecenben, amelynek lakossága a 16. század közepétől szinte kizárólag protestánssá lett. A város és az egyház szoros kapcsolatát jelzi, hogy Debrecen címere apró módosulásokkal napjainkban a Magyarországi Református Egyház jelképe is. A református egyház együttműködésében a várossal lelki, szellemi, oktatási és szociális feladatokat lát el.
Emlékkert a Nagytempom mögött
„Debrecen számára a reformáció és a református közösség jelentette az alapokat. Amit ez a város a hittől, a vallástól és református polgáraitól kapott az elmúlt évszázadokban, az tette naggyá” – hangsúlyozza Papp László, Debrecen Megyei Jogú Város polgármestere. Mint mondja, a város szeretne visszaadni valamit abból a rengeteg támogatásból, amit a református egyháztól kapott az elmúlt évszázadokban, ezért különböző programokkal készülnek az emlékévre.
Érdekes látni egyház és város ennyire szoros kapcsolatát, különleges például, hogy a város vezetőségével összefogva tervezték meg a reformációi sétát, melynek egyik állomása a Nagytemplom mögötti Emlékkert, ahol a jubileumi év során helyet kap majd a reformáció emlékműve is.
Folyamatos tanulás
A „kálvinista Róma” főként nyomdáján és iskoláján keresztül vált ismertté. Az egykori kereskedelmi és kézműipari központ a reformáció hatására emelkedett a hazai települések első vonalába, amikor egyházi kapcsolatainak köszönhetően oktatási és kulturális szerepkörhöz is jutott. Ennek legkiemelkedőbb helyszíne a Református Kollégium, melyen csak át szeretnék sétálni, mégis hosszabb időre maradok.
A hagyomány szerint a ferencesek latin nyelvű iskoláját a szerzetesek elköltözése után, 1538-ban a helyi protestánsok vették át, majd kollégiumi oktatási rendszert alakítottak ki. A 16. században a kollégium, a mai jelentésével ellentétben, eredetileg nem egyszerű diákotthont, hanem közös intézményben folyó, egymásra épülő, háromszintes képzést – elemi iskola, középiskola, felsőbb iskola – jelentett, melyben a tanárokat az idősebb diákok segítették.
A Debrecenről készült kisfilmben is fontos szerepet kapott az okatatás
Az eredeti épület 1564-ben leégett a templommal együtt, ekkor semmisültek meg az iskola első írásos emlékei is. A kollégiumot újjáépítették, ekkor jött létre szabálytalan zárt négyszöge. A ma is látható épület a 19. században készült el, falai között sétálva érezni az elmúlt két évszázad hatását. Nehezemre esik kilépni az ajtón, a csönd és a hosszú folyosók újra és újra eszembe juttatják, hogy itt tanult például Kölcsey Ferenc, Arany János, Ady Endre vagy a vegyész Irinyi János.
Valódi jelkép
Debrecen közel fél évezrede a magyar reformátusok központja, bástyája és jelképe, emiatt pedig méltán megilleti a kálvinista Róma elnevezés. Hiszen amit az olasz főváros jelent a nyugati katolicizmus számára, azt jelenti Debrecen a Kárpát-medence reformátusságának.
„A reformáció nem más, mint Isten egész népének odafordulása Krisztushoz. Ezért kezdte így Luther kilencvenöt tételét: Krisztus akarata, hogy az életünk szüntelen megtérés legyen” – emeli ki Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke az emlékév délutáni nyitó istentiszteletén. A jubileumi évnek köszönhetően komoly figyelem fordul a reformáció felé, számomra mégis Debrecen teszi kézzel foghatóvá az elmúlt ötszáz év és a Krisztushoz fordulás jelentőségét. A település és büszke lakói emlékeztetnek rá, hogy a reformáció csupán elkezdődött ötszáz éve, de rajtunk is múlik, mivé fejlődik.
Farkas Zsuzsanna, fotó: Szalai Eszter, Szabó Zsolt, Vargosz
videó: Szabó Zsolt