Az érmelléki hegyek alatt, Nagyváradtól alig félórányi autóútra fekszik Jankafalva. Mikor megérkezünk a főút mellett álló templomhoz, már nagy a nyüzsgés, a gyülekezetből néhányan az udvart rendezik, a hölgytestvérek pedig új huzatot tesznek a padok párnáira. Azt már Tar Mária Magdolna gondnoktól tudjuk meg, hogy konfirmációra készülnek, ebben az évben négy fiatal vizsgázik és vallja meg hitét a gyülekezet előtt. Az ünnep minden évben különös jelentőséggel bír a református közösség számára, de idén emeli fényét a reformáció jubileumi éve is.
A gondnokasszony elmondja, hogy tavaly október óta vezetője a presbitériumnak, nagyon fontosnak tartja a szolgálatot és közösségvállalást. „A szüleim is reformátusok voltak, ezt szeretném tovább vinni a családomban, ezért tartom fontosnak, hogy segítsek, ahol tudok” – teszi hozzá. Öröm számára látni, ahogy folyamatosan fejlődik a gyülekezet; a közösség büszke rá, hogy az átlagkorosztály 25 és 50 év közötti.
A gyülekezeti tagok számára természetes a segítségnyújtás, a kisebb-nagyobb felújítási munkálatok közösségi összefogásból valósulnak meg. „Nagyon jó tiszteletesünk van, mindent megtesz a gyülekezetért, nemcsak a gyerekekkel foglalkozik, hanem elhozza azokat az időseket, akik maguktól már nem tudnak eljönni – meséli a gondnokasszony. – Emiatt nem kérdés, hogy mi is sok feladatot igyekszünk átvállalni tőle.”
Évszázadok templom nélkül
Jakó Sándor Zsigmonddal, a gyülekezet lelkipásztorával a szomszédos település, Bihardiószeg lelkészi hivatalában beszélgetünk. A lelkész évek óta kutatja Jankafalva történetét, az első dolog, amit elmesél a településről, hogy a református gyülekezetnek mintegy háromszáz évig nem volt temploma. Nagyvárad elpusztításakor a török és tatár seregek felégették a környéket, ekkor a falu is szinte elpusztult, a templom leégett, majd a megmaradt négy család elköltözött Bihardiószegre. A település maga Árpád-kori, nevét nem női névről kapta, hanem a János régies elnevezéséből, – mely Janka és Ivánka is lehet – a korabeli iratokban is így szerepel. A török pusztítás után a falu csupán az 1700-as évek második felétől népesült be újra, mikor kisnemesek és jobbágyaik vették birtokba.
Az 1800-as évek elején még állt a régi templom tornyának néhány fala, de ezeket építkezésekhez felhasználták, így teljesen eltűntek. A közösség két harangja közül az egyiket egy közeli, mocsarasabb vidéken elsüllyesztették, majd eltűnt, a másikat pedig a Diószegre költöző családok az ottani közösségnek adományozták, az első világháború alatt pedig ágyút öntöttek belőle. „Egyetlen megmaradt ereklyéje van gyülekezetünknek, egy úrvacsorai kehely, melyet Zólyomi Miklósné Daróczi Zsófia adományozott az egyházközségnek az 1633-ban – folytatja Jakó Sándor. – Külön érdekesség, hogy a kelyhen egy szöveg is szerepel, mely szerint kizárólag úrvacsora vételére használható, átkot von magára, aki máshogy cselekszik.” A lelkész azt is hozzáteszi, hogy jelenleg a kehely sincs a gyülekezet tulajdonában, a falu pusztulása után a környék nemesura a közeli Jákóhódos református gyülekezetének adta át.
Gyarapodó gyülekezet
Jankafalván sokáig istentiszteleteket sem tartottak, a pártállami rendeletek miatt a 1970-es évektől a házicsoportok és áhítatok is megszűntek. Csupán az 1990-es évek első felétől élénkülhetett fel a közösségi élet, ekkor alakult újjá a gyülekezet, az önkormányzat pedig felajánlotta a jankafalvi iskola épületét istentiszteletek tartására. A gyülekezet tagjai és a presbitérium, látva az istentiszteleteket övező lelkesedést és hálát, úgy döntött, saját templomot építtet. Hosszas gyűjtés után, 1996-ban tették le az alapkövet, majd 2002-ben szentelhették fel az épületet. A közösség emiatt idén nemcsak a reformáció jubileumi évét ünnepli, hanem a templom elkészülésének 15. évfordulóját is.
Jakó Sándor tizenkét éve lelkész, a jankafalvi gyülekezetben 2008 óta szolgál. Abban az évben került a faluba, mikor visszaigényelték a temetőt, melyhez az évek során ravatalozót is építettek. Mint mondja, kétszáz lelkes a gyülekezet, ám a környék falvaihoz képest nem öregedő, a kétszáz főből ötvenen gyermekek. A gyülekezeti életet színes programok és folyamatos felújítások jellemzik, ám a különböző változásokat örömmel fogadja a közösség.
„Kicsik vagyunk, de Isten segítségével folyamatosan gyarapszunk és fejlődünk, épül a gyülekezet belsőleg és külsőleg is” – fogalmaz a lelkipásztor, majd hozzáteszi, hogy a falu egyre inkább templomközpontú és Isten felé is egyre inkább nyitott, könnyebbség számukra, hogy nem kell már kilométereket sétálni istentiszteletre. Ez abban is megmutatkozik, hogy az idei évben két esküvőt tartanak majd a templomban, tavaly pedig tíz gyermeket kereszteltek.
Megújuló közösség
A jankafalvi lakosság többségében református, az utóbbi években más felekezetek képviselői közül is többen döntöttek a református gyülekezet mellett – ebben komoly szerepe van annak is, hogy a falu egyetlen temploma református. „Minden felekezet képviselőjét szeretettel várjuk, nem feltétel, hogy bárki reformátussá legyen, gyülekezetünk ökumenikusszemléletű, melyet nagyon szeretnek az emberek” – hangsúlyozza a lelkipásztor.
Ez a nyitottság megjelenik a reformáció jubileumának megünneplésében is, a november végégig tartó programsorozat keretén belül a közösség tagjai megismerkednek majd a környék templomaival, de ellátogatnak Sárospatakra, Vizsolyba és Göncre is. Szeptemberben pedig holland testvérgyülekezetükkel közösen emlékeznek meg a templom felszentelésének tizenötödik évfordulójáról.
A gyülekezetben húsvétkor vette kezdetét a reformáció emlékéve, a presbitérium a lelkipásztor javaslatára döntött az időpont mellett. „Mindig úgy tekintek erre a közösségre, mint a főnixmadárra, mely hamvaiból született újjá. – magyarázza Jakó Sándor. – Úgy éreztem emiatt, hogy a feltámadás ünnepe a legalkalmasabb arra, hogy megnyissuk emlékévünket.”
Farkas Zsuzsanna, fotó: Dimény András
Sorozatunk korábbi részei: