„Csak Isten számít”

„Valójában csak Isten számít. Ezért ünnepelhetünk istentisztelettel a fél évezredes jubileumon: Isten számít figyelmünkre, szeretetünkre, hűségünkre, hangunkra, csendünkre, alázatunkra, és így hív a kegyelem asztalához is. Merítsünk erőt Krisztus művéből, kereszthalálából és feltámadásából, legyen áldó jelenléte menedék és erős vár, hozzon hiteles, felszabadult szolgálatot nemzedékünkben a tőle nyert küldetésre, a misszióra, amiért egyházaink szolgálnak – mondta köszöntőjében Aradi György fasori evangélikus lelkész a fasori evangélikus templomban. – Egyedül csak Isten számít Krisztusban ma és most megújult emberségünkre is, így ünnepeljünk együtt!”

„Miért féltek ennyire?”

„Vegyük most komolyan az Igét, komolyabban, mint magunkat, adjuk meg a tiszteletet az evangéliumírónak és a csodatörténetnek. Ne allegorizáljunk azonnal, hogy a történetbeli vihar minden életnehézségünkre, a lélek és a kultúra viharaira is alkalmazható. Ugyanez áll a hajóra is: melyik hajó is az egyházé? A viharban vergődő az alvó Jézussal, vagy az, amelybe bőséggel emelik be a halat, miközben Jézus a parton áll?” – kérdezte a Mk 4,35-41 alapján elmondott igehirdetésében Bogárdi Szabó István püspök, az MRE Zsinatának lelkészi elnöke. Az igehirdető úgy fogalmazott: a tanítványok nyomban útnak indultak Jézus parancsára – de a túlparton nem szent béke, hanem Légió, a gadarai megszállottban élő démonok ezrei várják őket. Jézus a bibliai kifejezés szerint olyan mély, önvesztő álomba merül a hajó hátuljában, mint az öt balga szűz, a vagy a tanítványok a Gecsemáné-kertben. A hajó ekkor viharba kerül, átcsapnak felette a hullámok, elveszéssel fenyegetve annak utasait. Még a végveszélynél is nagyobb erő tartja fogva a Mestert: a fáradtság, amely miatt nem törődik senkivel és semmivel. Jézust felrázzák a tanítványok, kiabálnak vele: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Jézus felkel, lecsendesíti a vihart, rendre utasítja a szelet. „Jézus azt kérdezi a tanítványoktól: »Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?« Hát nem az a hit, hogy felrázzuk a Mestert? Ha tudjuk, hova kell menni oltalomért? A segítségkérésben derül ki, hogy hitetlenek vagyunk: azért biztosítjuk túl magunkat, mert nincs hitünk, és így lesz a megigazulásból önigazolás és önhittség” – mondta a püspök. Jézus igaz, valóságos emberként osztozik életünk teljes valóságában a fáradtságtól a könnyeken és a szorongató szereteten át a halálig, és valóságos Isten, az ég és föld Ura, aki által lett minden. „Ő nem pszichológiai wellness, nem kulturális alakzat, ő a Teremtő, neki enged a szél is” – hangsúlyozta a püspök. Érdekes és megrendítő, ahogy a tanítványok kérdésére a túlparton megfelel a gadarai megszállottban élő Légió: te vagy Jézus, a magasságos Isten Fia. „Kérdezed, ki az? Jézus Krisztus az. Egyedül ő, csak ő, mindig és örökké ő. Ha Ő velünk, kicsoda ellenünk?” – zárta gondolatait Bogárdi Szabó István.

Gyógyító vihar

„Az evangéliumi történet és a reformáció eseménye is szélviharral kezdődik, akár az egyház születése pünkösdkor – nem emlékezni akarunk a reformációra, hanem át akarjuk élni 2017-ben is” – mondta prédikációjában Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök. A szél okozhat károkat, de megtisztítja a levegőt, letöri a száraz ágakat, kimozdítja a helyükről a szélcsendben bénán veszteglő hajókat – akár az egyházét is. A széllel súlyos kérdések is felszakadhatnak, ilyen az Istentől kapott küldetésével küszködő Jónás kérdése: miért támadt ez a vihar? „Az erre adott bűnvalló válasz az első lépés a szabadulás felé: énmiattam támadt ez a vihar” – magyarázta Gáncs Péter. Hozzátette: Luther is egy vihart túlélve lépett be az erfurti kolostor kapuján, ahonnan a Wittenbergben fellángoló lelki forradalomig, a reformáció ébredéséig vezetett az útja. „A reformáció vihara is az emberek hűtlensége miatt támadt, de nem pusztítani, hanem gyógyítani és szabadítani akart az evangélium fényében és erejében” – hangzott el.

Miről tanúskodnak a bibliai történetben elhangzó kérdések? Az első a tanítványok vádaskodása, amelyre Jézus nem reagál, hanem meddő vita helyett cselekszik: lecsendesíti a háborgó tengert, és tanítványai felé fordul, „mert az ő szívükben még ott háborognak a hitetlenség sötét hullámai”. »Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?« – Ez Jézus és a reformáció kérdése is” – mondta Gáncs Péter, és emlékeztetett Habakuk próféciájára, amely oly fontossá vált Luther Mártonnak: az igaz ember hitből fog élni. Hangsúlyozta: ha elszakad egymástól az élet és a hit, abból hitetlen élet és élettelen hit következik, élőlényekből „félőlényekké” torzulhatunk, ha nem féljük Istent. „Van jó, életvédő félelem, és van bénító félelem is, amely szembefordít a másik emberrel. Utóbbit akarja Jézus elűzni, ezért kérdezi gyógyító szeretettel: miért féltek ennyire? Természetes, hogy a tanítványok félnek és hitetlenek, amíg nem tudják, ki az, akivel egy hajóban ülnek. Kicsoda Jézus Krisztus számomra? Ez az élet legnagyobb kérdése” – mondta Gáncs Péter. „Az ötszázadik évforduló lehetőség, hogy a Lélek frissítő szelét kérve megújuljunk személyes hitünkben, közös küldetésünkben – zárta gondolatait a püspök.

Az igehirdetés után a zsinati tagok közösen úrvacsoráztak Hafenscher Károly és Fekete Károly szolgálatával, az evangélikusok ostyával és borral, a reformátusok pedig kenyérrel és borral. Az istentisztelet perselypénzével a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetet támogatják, ahol együtt tanulnak református, evangélikus és unitárius hallgatók – jelentette be Hafenscher Károly.

A jelennek is szóljon

Délután az evangélikus és református zsinatok együttes ülésével folytatódott az ünnep a fasori református templomban, ahol Somogyi Péter lelkipásztor után Huszár Pál református zsinati világi elnök köszöntötte a zsinatok tagjait. „Ötszáz évvel ezelőtt indult el a reformáció, és hiszem, hogy azóta is tart, ma is működik. Ecclesia semper reformanda – hiszem, hogy ez azt jelenti, hogy nekünk, egyháztagoknak kell állandóan megújulnunk, hogy újra meg újra felelni tudjunk a minket érő, időnként egyre gorombább kihívásokra” – mondta Huszár Pál.

„A reformáció nagy üzenete, hogy itt most együtt vagyunk, együtt adunk hálát megtartatásunkért, és keressük a további utakat. Szeretném hinni és remélni, hogy az Úr örömét leli közös tanácskozásunkban, és áldásával kíséri az itteni megnyilatkozásokat, elhatározásokat, és hiszem, hogy közös nyilatkozatunk az ő akaratával találkozik” – summázta a főgondnok.

Értékes örökség

„Mit hagyunk majd az utókorra? Mi marad meg utánunk, milyen szó, milyen tett? Ha értéket hagyunk magunk után, mi is értékesek voltunk. Micsoda kincset hagytak ránk reformátor elődeink! Tudunk jól élni ezekkel?” – kérdezte köszöntőjében Abaffy Zoltán a MEE Zsinatának nem lelkészi elnöke.

„A 16. századi zsinatokra vita- vagy munkazsinatokként emlékszünk, kevésbé tudjuk, hogy ezek ünneplő zsinatok is voltak. Mi először ünnepeltünk, most pedig munkálkodni fogunk. Luther egyik késői írása szerint az anyaszentegyház ismérve a testvérek kölcsönös buzdítása, vigasztalása: »mutuum colloquium et consolatio fratrum«. Azt kívánom, legyen így a mai napon” – fogalmazott Bogárdi Szabó István, az ülés református elnöke.

„Isten nagy tetteire emlékezünk, aki munkálkodik mind a mai napig. Népének tagjai sokszor párhuzamos ösvényeken járják a hit küzdelmének útját. Néha fáj ez a különbözőség életvitelünkben, tradíciónkban, istentiszteletünkben – de azt tapasztaljuk, hogy Isten a néha fájdalmas különbözőségből a színgazdagság áldását hozhatja elő” – mondta köszöntőjében az ülés evangélikus elnöke, Hafenscher Károly.

Közös kincseink

A közös zsinati ülés határozatképességének megállapítása után Reuss András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem emeritus professzora, az evangélikus Zsinat korábbi lelkészi elnöke tartott előadást az evangélikus és református hit négy kincséről: a Bibliáról, Isten felségének és mindenhatóságának elismeréséről, az evangéliumról és a reformációnak a földi dolgok iránti nyitottságáról. Mint mondta: a reformáció nem egyszerűen a Biblia felfedezésével kezdődött, hanem azzal, hogy „azt a hit és tanítás legfőbb mértékének és forrásának tekintették.” A professzor hozzátette: ne az ókori Palesztinába vigyük a ma emberét, hanem hirdessük nekik mai módon az Igét, de ne az összefüggéseikből önkényesen kiragadott igécskékkel, egymást manipulálva!

A reformáció felséges és mindenható Istenként tekint az Úrra – ha nem így tenne, Isten – Luther szavaival szólva – „nevetséges isten volna”. Az Úr kegyelme nem eladó, ő nem korrumpálható: ez az állítás messzemenő következményekkel járt egykor és jár ma is. „A reformáció jubileumi éve azt is kérdezi tőlünk, hogy a felséges Isten ügyesen forgatott hivatkozási alap-e, vagy életünk uralkodója” – emelte ki Reuss András. Hozzátette: korunk embere azt hiszi, tudja, mi a jó és a rossz, Istennél azonban a bűn a kívánságnál kezdődik, és nem évül el. Az ember megtéved Isten törvénye nélkül – azonban a hit nem lehet kényszer.

Közös kincsünk az evangélium is, amely Jézus Krisztus bocsánatát hirdeti a megtévedt embernek. A modern kor ellentmondása, hogy nem akar tudni Istenről és a számonkérésről, és ettől megterhelődik, ahelyett, hogy felszabadulna. E teherrel nemcsak élni, meghalni is nehéz. „Szükséges a megújulást keresnünk” – szögezte le az előadó. A megújulás pedig kegyelem, ami kizárólag Istenen múlik. „Kálvin az eleve elrendelésben, Luther a Krisztus keresztjében megjelenő szeretetben találta meg a kegyelmet. Akár így, akár úgy, de ez a kegyelem változtatja meg az életet” – magyarázta Reuss András. Hozzátette: a reformáció a mi egymás ellen elkövetett vétkeink története is. „Segítsen el Isten a bűnbánatra, és tanítson meg arra, mikor szóljunk, mikor hallgassunk. Ma még inkább az a feladat, hogy ne az elődeink nagyságára hivatkozva hirdessük magunkat, hanem tegyük egyházunkat a belső megújulás helyévé: hirdessük az evangéliumot a megfáradtaknak, megterhelteknek, és tegyünk minden népet tanítvánnyá. Ez a protestantizmus legnagyobb hozzájárulása az egészséges lelkű társadalomhoz” – buzdított a professzor.

A reformátorokat ma bizonnyal foglalkoztatná a környezetvédelem és a migrációs válság kérdése – tette hozzá Reuss András a reformáció negyedik kincse kapcsán, és kiemelte: a reformátorok Isten rendjére emlékeztették a hatalmat és kortársaikat, vállalva ennek kockázatát. Hitük és bátorságuk példa a mai nemzedék előtt. A professzor szerint ma a reformátusok visszahúzódónak látják az evangélikusokat, akik pedig attól tartanak, hogy a reformátusok túl könnyen összekeverik a világi vezetést Isten vezetésével. „Ebben segíthetnénk egymást” – ajánlotta az előadó.

Intézménytörténet

A négy kincs után a két egyház intézményeinek és közeledési kísérleteinek történetét vázolta fel az előadó az 1830-as abaújkéri és az 1833-as nagygeresdi egyezménytől indulva a soha meg nem valósult evangélikus-református egyházi unióig. „1973-ban a Leuenbergi Konkordia próbált továbblépni a korábbi vitákon, helyette olyan állításokat keresett, amelyekben egyet tudnak érteni reformátusok és evangélikusok. 1990-ben és 2002-ben beszámolót fogadott el az evangélikus és a református világközösség a felekezetek együttműködéséről, de nem tudom, ezeket tanulmányoztuk-e. Közösen biztos nem” – fájlalta Reuss András, majd feltette a kérdést: van-e bennünk készség ma ezt pótolni? Jelezte: nyáron a Református Egyházak Világközössége társult az evangélikus-római katolikus közös nyilatkozathoz a megigazulástan kérdésében. Az irat elválaszthatatlannak látja a megigazulást és az igazságot, „ezt ma is a figyelmünkbe ajánlom” – zárta gondolatait a professzor, azt kérdezve: mit kell tennünk, hogy még erősebben tudjuk fogni egymás kezét?

Párhuzamos narratívák

„Különös helyzetben ér bennünket az évforduló: emlékeznünk kell egy eseményre, amely mindmáig hat, ugyanakkor a mai és a 16. századi Európa alig-alig hasonlítható össze” – mondta előadásában Köntös László dunántúli református főjegyző, aki leszögezte: nincs ártatlan emlékezés, mert minden elbeszélésben benne van az elbeszélő maga is, így a reformáció történetének elbeszélésben szükségszerűen megjelenik a kor, amely emlékezni vágyik.

Köntös László két divatos narratívát ismertetett. Az egyik szerint a reformáció az addigi nyugati kultúra felbomlásának kezdete, amelynek végpontja a forradalmi ateizmus, a másik szerint pedig épp ellenkezőleg: a reformáció fejlődéstörténet, a modernitás nyitánya, amelyben megszületett az önálló döntésre képes individuum. „Mindkettő cezúraként tekint a reformációra, és mindkettő követi a sajnálatos katolikus-protestáns törésvonalat” – mutatott rá Köntös László. Hozzátette: az ötszázadik évforduló meglepően új helyzetbe hozza az emlékezőt, ugyanis a narratívában megjelenik a szekularizáció és a multikulturalizmus nézőpontja is. Előbbi hanyatló európai keresztyénségről beszél, utóbbi pedig azt vallja, hogy a keresztyén tanítás csak a lehetséges és egyenértékű igazságok – azaz bizonyos szkeptikus nézőpontból nézve a világban divatos valótlanságok – egyike. „Anno a társadalmak teljes egészükben keresztyén társadalmak voltak, ezért a reformáció nemcsak protestáns eredettörténet, hanem az egész nyugati keresztyénség eseménye volt, amely nem azt kérdezte, hogy van-e értelme az üdvösségnek, hanem azt, hogyan lehet az a miénk” – mondta az előadó.

„A Szentírásnak nincs alternatívája”

A reformáció jellegzetes eseménye a nyugati keresztyénségnek: prófétai hagyományhoz kapcsolódó, önkritikus, reflektív mozzanat, amely mindig önmagára kérdez rá jézusi radikalizmussal. Ez adta az európai kultúra vibrálását: megfogalmazta, miben áll Isten és önmagunk ismerete. „Ma is ez az üzenet: vissza kell mennünk az eredethez, ha meg akarjuk fogalmazni önmagunkat. Ez az eredet az Ige, mert az nemcsak kultúrtörténeti emlék, hanem az európai gondolkodás történetének alapja, ez alapján vált a valóság megfogalmazhatóvá, kimondhatóvá, így születhetett meg Európa. A Szentírásnak nincs alternatívája, ez az egyetlen alap az emberről és a világról való gondolkodásban. Ezzel szemben értelmezni magunkat sajnálatos félreértés: nem lehetünk mások, csak azok, akik mindig is voltunk. A világ és az emberi sors nem magyarázhatja önmagát az Ige és Krisztus nélkül. A reformáció: reflektált visszatérés a régihez, nincs semmi, ami felválthatná ezt az örökségünket” – jelentette ki Köntös László. Hozzátette: az egyetemes egyház az európai identitás támasza, amely bár sokat szenvedett, léte mégis bizonyságtevő, mert nem semmisült meg, és nem is fog. „Megmaradásunk záloga a folyamatos és reflexív visszatérés az eredethez, ez a legtöbb, amit mondhatnánk az emberi létről. Az egyháznak nincs semmije, csak az Ige – és az pont elég” – szögezte le az előadó.

Szükség van a távlatosságra

„Mi kell egy gondolat, egy mozgalom sikeréhez? Egy lánglelkű próféta, egy jó propagandista és egy érzékeny, higgadt diplomata” – fogalmazott köszöntőjében Prőhle Gergely evangélikus országos felügyelő Wittenberg reformációjának meghatározó személyiségeire, Luther Mártonra, a Cranachokra és Melanchthonra utalva. Utóbbival kapcsolatban hangsúlyozta: Melanchthon józan, kiegyenlítő attitűdjének kulcsszerepe volt abban, hogy kapcsolat szülessen a wittenbergi és a genfi reformáció között, és általános szellemtörténeti távlatot kapjanak a reformáció tanításai. „Ma is szükség van a távlatosságra, és arra, hogy a helyi radikalitást és kötöttséget nagyobb, globális összefüggésben lássuk, és készek legyünk kiterjedt kommunikációra” – fogalmazott Prőhle Gergely.

Határtalan reformáció

„Bár csak néhányan képviseltetjük magunkat a határon túli magyar egyháztestek közül, mégis fontos nekünk ez az alkalom, mert számunkra ma, ötszáz év után is realitás, hogy Isten Igéje és a hozzá való hűség tartja meg a nemzetet” – mondta köszöntőjében Zán Fábián Sándor kárpátaljai református püspök. Hozzátette: fontos kifejeznünk, hogy összetartozunk, együvé tartozunk különbözőségeinkben is. „Kárpátalján azt tapasztaljuk a jubileum kapcsán, hogy van egy világ a szomszédságunkban, amely nem akar rólunk tudomást venni. Szeptember 17-én több ezer protestáns gyűlt össze az ukrán főváros főterén, de nem írt róluk a sajtó. Külföldön ezzel a címmel jelent meg az eseményről a hír: »Forradalom, amit nem vett észre senki«. Tudjuk, hogy küldetésünk van – mi, magyarok már ötszáz évvel ezelőtt fontosnak tartottuk az anyanyelvű Szentírást, és csodálatosan fogalmazódik meg évszázadonként, hogy nem szabad hagyni a templomot és az iskolát.

Mint mondta, a szláv nemzet száz éve fogalmazta meg, hogy a népnek tudni kell olvasni. „Reméljük, hogy a reformáció mégis teret hódít a velünk élő szláv népek között – mutatott rá a püspök, és hozzátette: vasárnap harmadszor gyűlik majd össze több ezer ukrajnai protestáns, hogy hálát adjanak a reformációért, és imádkozzanak annak terjedéséért. „Fontos, hogy ez nemzettársaink között is így legyen imádságos szándékkal, gyermekeinkre, unokáinkra tekintve is” – jelentette ki Zán Fábián Sándor. Bogárdi Szabó István hozzátette: szüntelen imádságunkban hordozzuk határon túl élő testvéreinket.

Pálúr János orgonaszolgálata után a jelenlévők két tartózkodással és egy ellenszavazattal közös nyilatkozatot fogadtak el, amelyet Bogárdi Szabó István ismertetett. A ünneplő közösség ezek után átvonult a Reformációi Emlékparkba, hogy ott elhelyezzék a tiszteletadás és az emlékezés koszorúját.

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Asszonyi Eszter, Vargosz

Evangélikus-református közös nyilatkozat

A magyarországi református és evangélikus egyházak zsinatainak közös nyilatkozata a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóján.