A beidézettek közül mintegy háromszáz protestáns lelkész és tanító jelent meg a tárgyaláson 1674. március 5-én. A bíróság felségsértéssel, hazaárulással és a katolikus egyház megsértésével vádolta őket, egyben követelte „bűneik" beismerését és áttérésüket a katolikus hitre. A különbíróság elnöke Szelepcsényi György (1595-1685) esztergomi érsek volt, de tevékeny szerepet vállalt a döntéshozatalban Széchényi György (1606-1695) győri püspök is.

Séllyei István (1627-1692), a Dunántúli Református Egyházkerület superintendense (püspöke) a tárgyaláson a következő szavakkal védekezett:

„mi ártatlanok vagyunk, ha pedig a mi ártatlanságunkban elnyomattatunk, békességes tűrőknek kell lennünk ... lehetetlen, hogy mi egynéhányan eladnók vallásunknak és országunknak szabadságát, melyet a mi eleink sok vérek hullásával kerestek, elviselhetetlen iga alá vetvén mind eklézsiánkat, mind országunkat."

A beidézett prédikátorok közül a legállhatatosabbakat, akik semmifajta megalkuvásra nem voltak készek, kisebb csoportokban várbörtönökbe vitették. Ezután több mint negyven papot Nápolyba hurcoltak, akik közül csak harminckettő maradt életben, őket eladták gályarabnak.

Sorsuk nagy visszhangot keltett Európa protestáns országaiban. Gyűjtés indult kiszabadításuk érdekében, ez – több kísérlet után – végül a holland Michiel de Ruyter admirálisnak sikerült 1676. február 11-én. A protestáns tengernagy ezekkel a híressé vált szavakkal fogadta hajóján a a huszonhat megmentett magyar prédikátort:

„Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam".