A Művészetek Völgyében különös kiállítással lepte meg a látogatókat Votin Dóra festőművész. A taliándörögdi református templomban olyan képeket állított ki, amelyeket először megfestett, majd a képeket fehér festékkel kente át.

Honnan jött az ötlet, hogy megfesse, majd eltüntesse a képeit, mindezt úgy, hogy mégis megmutatható legyen?

Sokat gondolkodtam, hogy művészként, hogyan emlékezhetnék meg a reformáció 500. évfordulójáról? Az ünnep arra is jó, hogy önkritikát gyakoroljunk. Mint keresztyén, református ember szerettem volna reflektálni az ötszáz évvel ezelőtt történtekre, azokra, amelyeknek nemcsak pozitív, hanem negatív hozadéka is volt.

Arra gondol, hogy a templomok falait fehérre meszelték, és eltűntek értékes alkotások a falakról?

Igen, sok freskó és festmény semmisült meg, ezt a gondolatot szerettem volna kifejezni a képeimmel.

Miért nem egyszerűen hófehér vásznakat festett?

A fehér képek nem sokat mondtak volna a látogatóknak. Egyszerre akartam megmutatni azt, hogy valami létrejön és elpusztul, és mindebből egy teljesen új dolog születik.

Hogyan választotta meg a képek témáit?

Minden kép egy-egy találkozást mutat be, Jézus történetének hét fontos eseményét. Az első kép, az Angyali üdvözlet az angyal és Mária találkozását mutatja be, míg a másodikon Erzsébet és Mária találkozását láthatjuk. Az Epifánia Jézus megkeresztelkedését, míg A Sivatagban című kép Jézus megkísértését ábrázolja. Láthatjuk Júdás csókját, Krisztus és a római katona találkozását, végül pedig azt a jelenetet, amikor Jézus üres sírjánál János találkozik az angyallal. Jézus életének olyan pontjait választottam ki, amelyek a találkozáson túl sorsfordító, dramatikus jelenetek is.

Festés közben melyik téma érintette meg leginkább?

A Találkozás című festmény volt a legmegindítóbb, ahol a kép bal oldalán a már hanyatló, de még a kereszten lévő holt Krisztus testkontúrja látható félig, és egy lendülő dárda, ami átszúrja a testet. Teljességében nem látni sem Krisztust, sem a katonát, csak az aktust, ahogyan bevésődik a dárda és felfakad a seb.

A képek mindegyikére egy halvány fehér festékréteg került, olyan mintha egy függönnyel takarta volna le őket.

Valóban így van, mintha különböző textúrájú függönyök kerültek volna a képek elé. Ez a fehérség nem valami laza akril, hanem épülethomlokzat-festék, ami nem szedhető le egykönnyen. Vagyis a képeimet időtállóan semmisítettem meg. A képek azonban valamennyire láthatók maradtak, így könyörültem meg a nézőkön és önmagamon is.

Milyen a képek fogadtatása?

Gyakran látom a zavartságot, de amikor elmondom a fehéren áttetsző képek történetét, megértik. Van, akit megindít, megráz, és voltak olyan látogatók is, akik érdekesnek találták, hogy éppen egy református templomban állítottunk ki elpusztított képeket. Másoknak egyszerűen a halvány színek tetszenek.

Nekem az jutott eszembe, hogy talán megláthatunk valami fontosat, ha lehull a fátyol a szemünk elől. 

Érdekes meglátás. A magam számára is megfogalmazódott egy új üzenet: bármilyen új dolog vagy gondolat születése ráépül valami régire. Ezek a képek ezt jól példázzák. A reformáció is csak úgy indulhatott el, hogy volt mit megreformálni, és persze van ma is.

A beszélgetésünk kezdetén azt mondta, hogy reformátusként szeretett volna önkritikát gyakorolni. Amikor az ünnepen visszatekintünk az elmúlt 500 évre, akkor általában a szépre emlékezünk. Miért fontos pont az ünnepen kiemelni valamit, ami a pusztítással függ össze?

Szeretek sarkosan fogalmazni. Jobb, ha én mondom ki, mintha más hányja a szememre. A reformáció örökségének továbbvivője vagyok, és fontosnak tartom az önkritika gyakorlását, hiszen e nélkül különböző eszmék eltorzulásai találhatnak utat maguknak. Néha hátra kell lépni, és megnézni, hogy a lelkesedésünk tényleg abba az irányba visz-e, amerre haladnunk kell?

Mit reformálna meg a református egyházban?

Nagyon jó kérdés, de hirtelen ért, és nem igazán vettem számba, ezért lehet, hogy nem váltható aprópénzre, amit mondok. A Biblia lefordításával az egyik cél az volt, hogy ott lehessen Isten Igéje az emberek között. A reformáció egy olyan mozgalom volt, ami segítette az emberek felnőtté válását, és függetlenedését a hatalomtól. Ötszáz évvel később mégis azt látom, hogy sokszor most is gyerekek vagyunk, sőt, szeretjük is, hogy gyerekségben tartanak minket. Mintha kiveszett volna belőlünk az önállóság. Problémának tartom, hogy kultúraidegenekké váltunk. Sajnos az egyházi nyelvezetünket nem értik azok az emberek, akik nem itt szocializálódnak. A beszédünk, az öltözködésünk, a viselkedésünk teljesen idegen attól a közegtől, magyarul a társadalomtól, amelyben élünk. 

Hogyan lehet ezen változatni?

Meg kell változatni a szemléletünket. Közhelynek hangozhat, de változást az hozhatna, ha nem válna ketté a vallásos és a világi életünk, hanem szabadon vállalnánk azt, hogy keresztyének vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy szent ítéletekkel csapdossunk fejbe másokat, vagy fennhangon olvassunk Bibliát a munkatársainknak. Azt viszont szeretném, ha képesek lennénk akár kockázatvállalással is képviselni az értékrendünket, és mindazt, amiben hiszünk. Tudom, hogy a saját ismerőseim közül is nagyon sokan a krisztusi mérce szerint élnek, de sokszor nem képesek elmondani világi nyelven az isteni üzenetet, nem találják a módot, hogyan lehetne a hitüket hétköznapivá tenni. Ha a szent és a szakralitás a világ természetes részeként jelenne meg, annak társadalomfelforgató hatása lenne. Azt gondolom, hogy Kálvin is erre törekedett egész életében.

Fekete Zsuzsa, képek: Füle Tamás
forrás: parokia.hu