A passiótörténetnek, azaz Jézus szenvedéstörténetének az ünnepélyes megszólaltatása már az ókeresztyén kortól a nagyheti szertartások szerves része volt. Azt a rendet, amely szerint virágvasárnapon, a nagyhét nyitónapján Máté evangéliumából, míg a passió napján, nagypénteken János írásából hangzik a nap evangéliumaként a szenvedéstörténet, valószínűleg a legkorábbi századoktól gyakorolja az egyház, bár magának a szokásnak a rögzítését I. Leó pápa csak az 5. század közepén rendelte el. Mivel a korai századokban a nagyhét hétfőjén és keddjén nem tartottak misét, csak később alakult ki az a gyakorlat – amikor már a nagyhét minden napján volt miseliturgia –, hogy mind a négy evangélista szövege elhangzik: nagykeddre a Márk-passiót, nagyszerdára pedig a Lukács evangélista szerinti elbeszélést illesztették.

A passiótörténetet eredetileg egy ember szólaltatta meg emelkedett, recitált formában (énekbeszédben). Ez az úgynevezett olvasmányformula grammatikailag tagolta, artikulálta a szöveget, ezzel segítve a jobb és pontosabb megértést. Majd az ezredforduló után már három formulakészlet kapcsolódott a megszólaltatáshoz: a középső formulán az evangélista, az alsó (mélyebb) fekvésben Jézus, a felső (magasabb) fekvésben pedig a „szólószerepek”: Péter, Pilátus, Jú­dás és a többi, valamint az úgynevezett turbák (csoportszerepek): tanítványok, papok, katonák szövegei szólaltak meg. Még később vált általánossá, hogy a szerepeket három (néha még több) előadó között osztották el.

A passiótörténet megszólaltatásának dallama Magyarországon kétféle, moll és dúr jellegű tonalitásban is fennmaradt. Az előbbi ünnepélyes (solemnis) és középkori hazai sajátosság, az utóbbi köznapi (ferialis) és általános európai gyakorlat. Amikor 1630 után a nagyszombati katolikus zsinat egységesítő előírásai következtében a honi katolikusok elhagyták a középkori, moll passiódallamot, a sajátosan magyar középkori örökséget anyanyelvűre fordított szöveggel, de a recitált megszólaltatást megtartva a protestáns felekezetek éltették tovább. A passiószövegek közül a Márk és a Lukács szerinti elbeszélést a magyar protestánsok nem tartották meg, hiszen a nagykeddi és nagyszerdai napokon nálunk nincs főistentisztelet, és a János evangéliumából vett szöveget is ritkán rögzítették. A források zöme viszont a Máté szerinti szöveg mellett egy kompilált, a három szinoptikus és a János-evangéliumból összegyúrt szenvedéstörténetet is tartalmaz. Ezt a szövegalkotási eljárást, azaz hogy az egyes evangéliumokból jól ismert passiójelenetek egyetlen szövegben tömörüljenek, a középkor is ismerte, de liturgiában nem használta.

A középkori liturgikus funkciót sem örökítették a magyar protestánsok: míg a középkori liturgiában a passió a mise evangéliumaként hangzott el, addig nálunk külön, általában nagypéntek délutáni istentiszteleti alkalommal szólalt meg. Nem ritkán két, néhány helyen három részben hallgatták meg a passiót, főleg a hosszú, kompilált szöveget: délelőtt Pé­ter háromszori tagadásáig jutottak, majd délután, illetve koraeste visszamentek a templomba, hogy a történetet befejezzék.

A passió megszólaltatásának módja sem volt egységes: néhol a kántor egyedül, kíséret nélkül énekelte, másutt orgonakísérettel szólalt meg, és az sem volt ritka, hogy a kántor mellett a gyülekezet jobb énekesei szereposztással énekelték a történetet. A passióéneklésnek ez a formája a reformáció korától a 18–19. századig élt a református gyakorlatban, sőt a hagyományőrző vidékeken –leginkább Erdélyben – még a 20. században is több közösség ragaszkodott ehhez a hagyományos megszólaltatáshoz. Mint azt sokan tudják, a kalotaszegi Bánffyhunyadon a reformátusok a mai napig megőrizték ezt a két évezredes hagyományt.

Ma több református gyülekezetben nyilván idegenkedve fogadnák, ha nagypénteken a passiótörténet recitált formában hangozna el. Nem is hiszem, hogy célunk, feladatunk lenne ennek a régi hagyománynak a mindenáron való visszahozása, de ahol igénylik vagy már gyakorolják is, ott támogassuk nyugodt szívvel az ilyen megszólalást is, hiszen ez ókeresztyén és reformátori örökségünk is.

Papp Anette

Az írás megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti összevont számában.