Az egyház 1956-ban betöltött szerepének megértéséhez elengedhetetlen megismerni a forradalmat megelőző évek történetét is.

A kommunista egyházpolitika az „oszd meg és uralkodj” elven működött, melynek hatására a református egyházra az együttműködő egyház szerepét osztották. A hatalomnak nem állt érdekében, hogy a sok vádlottas katolikus perekhez hasonló ügyekkel lépjen fel a református egyházzal szemben. Az egyházi ellenzék megítélést az egyházra bízták, csak a „legreakciósabbakkal” szemben lépett fel az államhatalom. A református perek egy-egy lokális közösségben zajlottak le, ahol a közösség megértette ezek üzenetét, de nem kaptak nagyobb figyelmet, emiatt nem lettek a közös történettudás részei.

Egyház az '50-es években

1951 őszén a reformátusok zsinati ülést tartottak, melynek feladata az lett volna, hogy legitimálja az egyház öncsonkítását a pápai és a pataki akadémiák önkéntes felajánlásával. A zsinat azonban, Pap Béla karcagi lelkipásztor és Szabó Imre budapesti esperes felszólalásai nyomán, nem várt egyházi ellenállás jegyében zajlott, mely miatt hamarosan fel is függesztették. November 26-án elmozdították esperesi tisztségéből és fasori lelkészi állásából Szabó Imrét, akinek új szolgálati helyéül egy vasút és orvos nélküli nyírségi falut jelöltek ki. Pap Bélát, az ellenállás másik kulcsemberét november 28-án tartóztatta le az ÁVH.

Ugyanezen az őszön hallgatták ki Pógyor Istvánt, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) nemzeti titkárát az ÁVH Andrássy úti pincebörtönében, az ellene felhozott vád szerint társaival illegális összeesküvést szerveztek, hogy létrehozzák Magyarországon az Európai Uniót. Mára már tudható, hogy meghurcolása a Mindszenty-per protestáns megfelelője volt. Ennek a gondolkodásnak esett áldozatul például Batthyány Imre, a KIE-per harmadrendű vádlottja, Ráski András, akit 1950-ben tartóztattak le, és akinek családja a mai napig nem tudja, hol van eltemetve, és Balogh Mátyás mártír lelkész, akit Sztálin halála után tartóztattak le.

1956 reformátusai

Bár 1956-ban nem az egyházak játszották a főszerepet, de fontos szerepük volt. Sokan vállaltak karitatív szerepet, de megszólaltak azok az egyházi vezetők is, akiknek szava sokak számára tájékozódási pont lehetett. Vidéken az egyház képviselőire kulcsszerep hárult a helyi közösségek megszervezésében. Miközben a fővárosban fegyveres harcok zajlottak, vidéken pár nap alatt lezajlott a tanácsrendszer lebontása. A falusi és városi közösségek sora választotta meg saját autonóm önkormányzati intézményeit és az ezek működtetésére alkalmas személyeket, akik legtöbbször lelkészek és presbiterek voltak. Közülük sokakat a megtorlás során békéltető tevékenység miatt ítélték el.

Azonban voltak olyanok, akik nem is kerültek bíróság elé, Marosi Józsefet például úgy megverték, hogy fél szemére megvakult, Sipos István kisújszállási lelkészt pedig megbotozták. Őt az a Nyírő Gyula református presbiter fogadta be klinikájára, aki orvosi szakértői véleményével megpróbálta az akasztófa alól megmenteni a szintén református Tóth Ilonát. A megtorlás azonban nem állt meg a határainknál, ezt jól mutatja Gecse Endre kárpátaljai és Sas Kálmán érmelléki lelkészek példája.

Református Megújulási Mozgalom

Az egyház megújulásának elősegítésére jött létre október 23-a után egy héttel az Országos Református Intézőbizottság Ravasz László, Pap László és Kardos János vezetésével, akik a vezetés nélkül maradt egyházban vállalták az egyházpolitikai teendők ideiglenes ellátását. Ravasz László november 13-án megújulási programját kiküldte a gyülekezeteknek, melyre a válasz egyedülálló és példa nélküli volt: néhány héten belül a presbiterek többsége írásban foglalt állást a megújulási mozgalom, Ravasz László és Pap László mellett.

A mozgalom története jól mutatja, hogy a presbiteri rendszerben egy olyan, az önigazgatás elvén működő intézményt őrzött meg a magyar protestantizmus, mely a társadalmi normákat felszámolni vágyó diktatúrában is működő struktúra maradhatott. A presbitériumok elszántságát mutatta, hogy névvel és aláírással ellátva küldték vissza nyilatkozataikat. A legnyíltabb kiállást a battonyai presbitérium decemberi levele tükrözi: „ennek a határozatnak a meghozatala még akkor is sorsdöntő lenne, ha alapjai az államnál nem volnának reálisak, mert benne az fejeződik ki, ahogy mi akarjuk megélni szabadon a vallásunkat.”

A kádári hatalom érzékelte a mozgalomban rejlő szellemi erőt és rettegett attól, hogy még egyszer megformálódhat egy olyan társadalmi megmozdulás, mely fölött elveszítheti az ellenőrzést, ezért kíméletlen harcba kezdtek a mozgalom ellen.