Dér ütötte fákat magunk mögött hagyva utazunk Cegléd felé, magamban azt számolgatom, hány nap van még karácsonyig és ezalatt mennyi dolgom lesz. Ez azonban már nem tűnik olyan fontosnak, mikor begördülünk a Molnár Mária Református Fogyatékos Ápoló-Gondozó Otthon kertjébe. Első ránézésre olyan, mintha egy hangulatos óvodába érkeztünk volna.

Birinyi Márk, az otthon vezetője köszönt bennünket, majd bekísér az épületbe, ahol már karácsonyi díszek és fények csillognak. Mint megtudom, 1947-ben Vajas Zoltánné adományozta a telket az egyháznak, ahol árvaházat alakítottak ki. A pártpolitikai döntések nyomán fogyatékkal élők gondozóhelye lett az intézmény, mely az 1990-es évek elejéig csak lánygyermekeket fogadhatott. Ma már nem csak lányok és nem csak kiskorúak laknak az otthonban.

Valódi odafigyelés                                

Megismerkedem négy gondozópedagógussal, akik a gyermekek szabadidejét játékokkal, foglalkozásokkal és kirándulásokkal igyekeznek minél izgalmasabbá és érdekesebbé tenni. Nagy Klára szociálpedagógus örömmel körbevezet az épületben. Az első szobában négy rendezett ágy és megannyi plüssállat fogad. Igazi, hangulatos gyerekszoba, melynek lakói épp ebédelnek. Klára mesél a gyerekekről és a hétköznapokról, többször hangsúlyozva, hogy mindenki fejleszthető. Ennek érdekében mindent meg is tesznek, külön szoba van például a fejlesztő játékoknak és eszközöknek: különböző fényekkel, formákkal és rengeteg odaszánt idővel teszik még szebbé az otthon lakóinak mindennapjait.

A gyerekek közül többen éppen ebédelnek, de vannak, akik már játszanak. Betolakodónak érzem magam és zavarba hoz az a kedvesség, amivel fogadnak, bár azt hiszem, ez itt természetes. Hét gondozási csoport van az épületben, melyekben négy-négy ápoló-gondozó dolgozik napi tizenkét órában. Akik jelenleg a csoportokban segítenek, türelmesen koordinálják az étkezést, amit igyekszem nem megzavarni. Klára minden szobába beköszön, mosolyog vagy integet egy-egy gyereknek. Csodálom nyugalmát, lelkesedését és azt az őszinte szeretetet, amivel a kis lakók felé fordul.

Alázattal munkálkodni

Birinyi Márk még arra is szakít néhány percet, hogy az otthonról beszélgessünk. Helyet foglalok, ő pedig térül, fordul és egy apró csomaggal tér vissza. Még a kezembe veszem, már megérzem gyerekkorom őszeinek különleges illatát, az intézményvezető pedig elmondja: a gyerekek készítették karácsonyra, ők szedték a levendulát és ők is töltötték a zsákocskákba. Azt hiszem, ez a legszebb ajándékom ebben az évben.

„A lakóinkat gyerekeknek hívjuk, függetlenül a koruktól. Ők mind a mi gyerekeink” – teszi hozzá mosolyogva. Azt is elmondja, jelenleg nyolcvanöten laknak az otthonban, közel negyvenen kiskorúak, akik közül a legtöbben halmozottan sérültek. Hallgatom, milyen szeretettel beszél, szavaiban nyoma sincs tárgyilagosságnak. Büszkén mondja el azt is, terveik között szerepel, hogy aki itt nő fel, annak ne kelljen elhagynia otthonát, amikor betölti a tizennyolcadik életévét. „Itt dolgozni hálás feladat. Nagyon sok szeretet kapunk azoktól is, akikről a külvilág úgy gondolhatja, hogy nem is értenek minket” – fogalmaz.

Birinyi Márk már másfél éve dolgozik az intézmény vezetőjeként, de lelkesedése töretlen. A legnagyobb természetességgel idézi az egykori diakonisszák jelmondatát: Jutalmam, hogy tehetem. „Óriási mértékű bizalom irányomban, hogy én vezethetem ezt az intézményt, de egyben óriási felelősség is, ezt csak az Úristennel együtt lehet és tudom csinálni” – teszi hozzá.

Az ország egész területéről élnek itt gyerekek, akikért összesen ötvennégy munkatárs dolgozik. „Munkájuk fontos nekünk, a társadalmunknak és egyházunknak – mutat rá Birinyi Márk. – Sok családnak megnyugvás és segítség, hogy ilyen helyen, szakértők között tudhatják gyermekeiket.” A dolgozók ráadásul nemcsak ebben az épületben tevékenykednek, hanem két utcával arrébb, az otthon másik házában is foglalkoznak az ott lakó húsz felnőtt hölggyel.

Ahogy kiveszem szavaiból, itt mindenki őszinte szeretettel dolgozik a gyerekekért. „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei” (Jn 9,3) – idézi az intézményvezető Jézus szavait a vakon született férfiról, majd hozzáteszi: „Úgy érzem emiatt fontos jelen lennünk a világban és egyházunkban. Isten kegyelmét tapasztaljuk meg a fogyatékkal élőkön keresztül – a kegyelmet saját életünkben és az övékben is.”

Karácsonyra készülve

Félve kérdezem meg, hogy a lakókat látogatják-e, az ünnepekre hazaviszik-e őket rokonaik, családtagjaik. Mint megtudom, vannak állami gondozott gyermekek, akikről lemondtak a szüleik, őket gyermekvédelmi gyámjuk látogatja, ahogy vannak olyanok is, akiket látogat a családjuk, de olyanok is, akikhez nem jönnek. Megismerem egy kislány történetét, akit egy műtét után hazavitt az édesanyja, mert lehet, hogy már nem lehet vele sokáig, és egy kisfiúét, akihez a szülei ugyan nem jönnek, de nagypapája két hetente meglátogatja és a városba is kiviszi sétálni. Kezdek egészen máshogy gondolkodni a szeretetről.

Mivel a legtöbb lakó egész évben az otthonban van, karácsonykor is teljes műszakban dolgoznak majd az ápolók, gondozók, itt ez természetes. Folyamatosan készülődnek az ünnepekre, még arra is figyelnek, hogy halászé és töltött káposzta is kerüljön az asztalra. „Ők azok, akik motiválnak, szeretnek és örülnek, ha örömet adhatnak” – foglalja össze az intézményvezető. A második családjukként tekintenek a gyerekekre, ők díszítették fel karácsonyi izzókkal és díszekkel az épületet és a szobákat is, szentestére pedig meghitt programokkal készülnek. „Úgy érzem, a karácsony legfontosabb üzenete, hogy a világ minden tájáról ott vagyunk a jászolnál. A bölcsek, a pásztorok, a szülők… – folytatja. – Ez pedig arra is figyelmeztet, hogy mi a fogyatékkal élő emberekkel vagyunk egészek.”

Igaz ünnep

Hirtelen nagy lesz a nyüzsgés, a gondozók már hozzák ki a gyerekeket a szobákból, hogy együtt vegyenek részt az otthon karácsonyi ünnepségén. Türelemmel és mosolyogva ültetik le őket a székekre, intik újra és újra nyugalomra az izgatott gyerekeket. Ahogy hátulról figyelek, azt veszem észre, hogy a legtöbb lakó nem tud beszélni, sokan még járni sem. Mégsem sajnálatot érzek, sokkal inkább csodálom, ahogy apró mozdulatokkal mégis kifejezik magukat – és ahogy ezt gondozóik megértik.

Amint megszólal a zene, valahogy mégis csönd lesz. Birinyi Márk köszönti a lakókat, majd elmondja: „A karácsony a szeretet ünnepe, ilyenkor azt köszönhetjük meg Istennek, ahogy ő szeret bennünket.” Nem tart hosszú beszédet, itt sokkal nagyobb szerepe van a zenének és a fényeknek – ez hozza közelebb a lakókhoz az ünnepet.

A gondozópedagógusok szervezték a műsort, az énekeket is ők vezetik, de szerepelnek az idősebb lakók is: ők is énekelnek, verset szavalnak. Meglepve tapasztalom, hogy az énekeket hallgatva egyre inkább eluralkodik rajtam a karácsonyi hangulat. Kiss Zsanett épp Ady Endre „Karácsony” című versének végét szavalja, de hiába ismerem unalomig ezeket a sorokat, most érzem először, hogy könnyek gyűlnek tőlük a szemembe: „Karácsonyi rege, ha valóra válna, igazi boldogság szállna a világra.”

A műsor végén minden gyermek kap egy-egy ajándékot, amit hálásan fogadnak – többen neki is látnak kibontani azt. Örömük őszinte és kivételes, megható figyelni, ahogy egymást és a velük foglalkozókat szeretik. Ajándékaikat szorongatva lassan visszatérnek szobáikba, délután még egyszer összegyűlnek majd, amikor szélesebb körben ünnepelnek az adományozókkal és a dolgozókkal.

Az események forgatagában egy kislány mellé kerülök, aki türelmesen várja, hogy őt is felvigyék szobájába. Érdeklődve néz rám hihetetlenül barna szemeivel, majd egy elnagyolt mozdulattal megfogja a kezem. Ebből az egy kézfogásból többet tanulok a bizalomról, mint egész eddigi életemben.

Megváltoztat

Bármennyire is nehéz hátrahagyni ezt a kis „szigetet”, indulnunk kell. Hazafelé figyelem a mellettünk elsuhanó épületeket és gondolkodom. Hosszú nap volt, de abban biztos vagyok, hogy egy részem ottmaradt. Bár karácsonyra készülve nyerhettem bepillantást az otthon életébe, biztos vagyok benne, hogy a dolgozók az év minden napján ezzel a szeretettel fordulnak a gyermekek felé.

Mikor a bejárati ajtó előtt keresem kulcsaimat, ismét megérzem a táskámat betöltő levendulaillatot és már nem tudom visszatartani könnyeimet. Azt hiszem, nem is kell. Nem azokat a csodálatos gyerekeket siratom, akiket megismertem, csupán hálás vagyok, mert nemcsak a karácsony teljességét tapasztalhattam meg, hanem magáét az életét is.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Dimény András