„Elfáradtam” – nézett ki minap az utcánk végében álló újságosbódéból a virágot áruló úr, mintegy megmagyarázva, miért csak kis csokrai vannak – de tudtam, hogy ebben a vallomásban benne van egy egész élet. Az utóbbi időben amúgy is azt vettem észre, hogy az apró öregember még kisebb lett, lassabban mozog és korábban hazamegy, de legalább a mosolya nem változott. Viszont, amikor néhány kedves mondat után búcsút intettem, szívembe mart a keserű felismerés: vajon látom még holnap is vagy ez a búcsú örökre szól?
Valahol a lelkem mélyén minden nap ezt kérdezem. Szorongat a félelem, hogy megtehetem-e másnap, amit nem tettem meg ma. És mi lesz, ha egyszer nem lesz másnap? Kérdezem ezt úgy, hogy közben szeretnék igazán tökéletes dolgokat véghezvinni és átélni – de legalábbis olyan mesésnek látni a világot, mint gyerekként. Pedig valójában már akkor is sokat gondolkoztam azon, hol voltam, mielőtt lettem és hova megyek, ha majd nem leszek. Régen is szerettem volna tudni, mi az élet célja, hol születnek a gondolatok és megy-e majd minden tovább nélkülem.
Egy sok veszteséggel terhelt év nyarán kérdeztem meg először nagymamámtól, hogy én is meg fogok-e halni, ő pedig nem valami megfoghatatlan választ adott az élet rendjéről, hanem annyit mondott, igen. Ebből már sejtettem a választ, mégis rákérdeztem, ő is itt hagy-e egy napon – de akármennyire szerettem volna, nem ígérte teljesíthetetlenül, hogy nem. És bár mondott még mást is, csak azt tanultam meg, hogy az élet olyan ajándék, ami minden percével a halál felé terel. Ezért amikor valami annyira szép, hogy beleborzong a szívem, akkor mellém oson az érzés, hogy ez nem maradhat így, mennem kell tovább az elmúlás felé.
Azt hiszem ez az ára annak, hogy az édenkertnek csak távoli, korokon átnyúló árnyékképe él a lelkünkben: amikor egy-egy pillanatra összeér bennem a menny és a föld, az olyan rövid ideig tart, hogy már csak a hiányát veszem észre. És ezt a hiányt szeretném betölteni tökéletes pillanatokkal – amikkel az a baj, hogy legtöbbször csak a megszépítő messzeség teszi őket tökéletessé.
A múlt héten arra jöttem rá, hogy a velünk született tökéletességre vágyás legjobb példája korunkban a közösségi média – természetesen a lehető legtökéletlenebb módon. Az a tény, hogy ezen keresztül színezünk és formázunk egy soha se volt valóságot, sok mindent elmond arról, hova tud eltorzulni a tökéletesség keresése. Ebbe belegondolva és lehámozva emlékképeim filtereit egész más színben látom a világot: a legszebb pillanatok olyan helyzetekhez kötődnek, melyekben semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem.
Az előző nyár például sok szempontból hasonlított arra a régire, amin annyi kérdésem volt, de jobban fájt a veszteség és jobban rémített a változás. Soha sem fogok elfelejteni ezért egy augusztusi estét, amin a férjemmel beszélgettünk: emberi léptékkel mérve semmi tökéletes nem volt abban a napban és azt se tudom már, miről volt szó, de szép volt. Valójában nem is történt semmi különös, csak egy hűvös alkonyon együtt néztük a Balaton vigasztaló hullámait és mire ráeszméltem, mennyire jó az „itt és most”, már tova is tűnt – de végre valami otthonosat hagyott maga mögött, amitől elhiszem, hogy még igazán szép dolgok várnak rám a búcsú előtt is. Úgy érzem, Reményik Sándornak van igaza: „Ne várj nagy dolgot életedbe, / Kis hópelyhek az örömök, / Szitáló, halk szirom-csodák. / Rajtuk át Isten szól: jövök” – ez sugárzik a fontos pillanatokról, amik olykor keserédesek, de cserébe tanítanak és formálnak.
A virágárus bácsi pedig másnap reggel is ott volt és felém intő kezét nézve rájöttem, hogy bár tényleg az elmúlás felé ballagok, Isten egyáltalán nem a halálra teremtett – sokkal inkább arra, hogy napról napra meglássam Őt mások tekintetében. Még mindig elképzelhetetlen, hogy pont az evilági lét fátylán túl vár az egyetlen, örökké tartó tökéletes pillanat, de már elhiszem. Így azt is tudom, hogy sokkal fontosabb volt a másik dolog, amit nagymamám mondott, mikor a mulandóságról faggattam: bár ő nem lehet mindig velem, van egy Atyám, aki soha sem hagy el és azzal biztat: elég nekem az Ő kegyelme. Ez az elég pedig nem azt jelenti, hogy beérem ennyivel, hanem azt, hogy ennél nincs több. Ez a minden. Nem egy ócska filter, amivel szebbé teszem a képet, hanem az ablak, amin keresztül meglátom a valódit.
Farkas Zsuzsanna, fotó: Szarvas László