A 18. századi protestánsok helyzetét III. Károly és lánya, Mária Terézia uralkodása alatt a vértelen ellenreformáció jellemezte, ebben az időszakban az elnyomás inkább törvényekben volt tetten érhető. Az uralkodók figyelmen kívül hagyták a protestáns egyházak társadalomra tett befolyását: Mária Terézia 1742. december 24-én kiadott vallásügyi rendeletében apja katolicizmust pártoló döntéseinek betartását írta elő, ezt követő vallásügyi rendeletei pedig tovább nehezítették a protestánsok életét.
Változást a fia, II. József 1781. október 25-én kelt türelmi rendelete hozott. Az új uralkodó erős katolikus meggyőződése ellenére sem tartotta megengedhetőnek, hogy bárkit vallási meggyőződéséért üldözzenek s az üldözéshez felhasználják az államot.
Bár a türelmi rendelet sem tette a protestánsokat és a katolikusokat minden szempontból egyenrangúvá, és nem küszöbölte ki az összes, a protestáns egyházak szabadságát megszorító intézkedést – 1848 előtt erősen korlátozták a katolikusok áttérését, sőt esetenként a szabad protestáns vallásgyakorlatot is –, mindezek ellenére a nem katolikus (így a protestáns és az izraelita) felekezetek számára hatalmas előrelépést jelentett.
A rendelet kimondta, hogy ezentúl a protestánsok is betölthettek bármilyen állami hivatalt, ezután nem a vallás volt a kiválasztás elsődleges szempontja. II. József ugyanakkor kikötötte, hogy a felépülő imaházak se haranggal, se toronnyal ne rendelkezzenek – ezekre csak 1786-ban adott engedélyt –, tehát ne hívják fel magukra a figyelmet, ajtajuk pedig ne az utca felé nyíljon.
II. József a halála előtt számos intézkedését visszavonta, azonban nem volt hajlandó visszavonni a türelmi rendeletét, melynek tartalmát 1791-ben – némi kiegészítéssel és módosítással – törvénybe is iktatták. Az ő és utódja, II. Lipót (1742-1792) türelmi politikája gyors felvirágzást hozott a magyarországi protestáns egyházak számára: 1780 és 1790 között több száz templom épülhetett, amely a Kárpát-medence máig meghatározó épületei közé tartoznak.