Jézus keresztje körül sok asszony volt. Még Galileából követték Jézust, hogy szolgáljanak neki. A leírásokban azt olvashatjuk, hogy néha távolról, néha egészen közelről figyelték őt és mindazt, amit vele történik.

Mennyi mindent láthattak, hallhattak! Mennyi mindent kellett végignézniük! Például azt, hogy olyan emberek tagadták meg, árulták el vagy hagyták el Jézust, akik korábban nagyon közel álltak hozzá. Vagy azt, hogy mindenféle képtelenséggel vádolták olyanok, akik alig tudtak róla valamit. Emberek, akiknek soha nem ártott, a halálát kívánták, és azt, hogy bárcsak soha meg sem született volna. Követőit lenézték, megvetették, gyanúsnak tartották. Aztán szabad folyást engedtek a bennük lévő dühnek és gyűlöletnek, csak úgy ömlött belőlük a káromlás, a gyalázkodás, az erőszak. Rengetegen pedig egyszerűen teljesen közömbösek, közönyösek maradtak Jézussal szemben. Nem érdekelte őket Jézus személye, élete, szavai, küldetése… Nagyon elkeserítő és csüggesztő mindez egy nőnek. De az asszonyok jelen voltak, figyelték az eseményeket, arra vártak, hogy tisztességes temetésben részesíthessék Jézust. Más szolgálat már nem maradt nekik.

Végignézték a haláltusát, megvárták, amíg leemelték a testet a keresztről, és meggyőződtek arról, hogy Jézus „jó helyre”, „megfelelő sírhelybe” került. Tartani lehetett ugyanis attól, hogy – mint ahogy a legtöbb kivégzett embert – Jézus tetemét is egy közös sírba vetik, hogy még ezzel is megalázzák. De nem ez történt: Arimáthiai József engedélyt szerzett a test eltemetésére, amit nagy tisztelettel és gonddal végeztek el. Az asszonyok mindeközben a sírral szemben ültek, virrasztottak.

A hét első napja me­gint a sírnál találta őket. „…a magdalai Mária odament a sírhoz, és lát­ta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől.” (Jn 20,1) El tudjuk képzelni, mit jelenthetett ez az első pillanatban Máriának. Hát nincs vége? Nincs határa az emberek Jézus iránti gyűlöletének, gyalázkodásának? Nincs semmi, ami szent, ami sérthetetlen? Győz a gonoszság az igazzal, az egyedül ártatlannal szemben? Az elhengerített kő, az üres sír először ezt jelenti Máriának. Miért sír? Mert nem találja Jézust, és ellenséges világ veszi körül, amelyben mindenhol a halál, a pusztulás, a rombolás jeleit látja. Szomorúságaink közös okai ezek.

Egészen addig, amíg újra át nem éljük, hogy az Élet erősebb a halálnál, hogy az Igaz győz az gonoszság felett, hogy a Szeretet leteríti a gyűlöletet, addig személyiségtípusunktól függően a csüggedtség, az elkeseredettség, a szomorúság, a harag uralkodik bennünk. Mihelyst a feltámadt Jézusra irányítjuk figyelmünket, felfedezhetjük, hogy van határa a határtalannak hitt emberi gonoszságnak. Az élő Istenre tekintve keretek, korlátok közé szorult az addig legyőzhetetlennek és megállíthatatlannak tűnő halál. Ezt élte át Magdalai Mária, és ezt élték át mindazok, akik vele voltak Jézus sírjánál a feltámadás reggelén.

A kitartó, a szolgálatot szeretettel és hűséggel elvégző asszonyok talán soha nem voltak annyira zaklatottak, mint aznap reggel. De Jézus nyugalma, békessége, szelídsége lecsendesítette őket. Nyomát sem lelhették benne csüggedésnek, szomorúságnak vagy levertségnek, sem haragnak, bosszúvágynak, harciasságnak. „Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez” – mondta az asszonyoknak. Arra készült, hogy befejezze küldetését, amellyel magához öleli, magába foglalja, áthatja és szereti az egész világot.

Az asszonyokat pedig arra méltatta, hogy ők vigyék meg erről a jó hírt a tanítványoknak. Ők pedig – mit sem törődve azzal, hogy a társadalom, a közösség számára talán nem számítanak hiteles tanúnak – örömmel engedelmeskedtek Jézusnak.

Imre Zita

illusztráció: Nagy Károly Zsolt

Az írás megjelent a Reformátusok Lapja összevont húsvéti számában.