„Ezt mondja az Úr: (…) ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag! Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr…” (Jer 9,22–23)
Van, aki el se hiszi, hogy megtörtént: február 6-án kilőttek egy elektromos autót a világűrbe. Mennyi mindent vetnék szívesebben papírra: hogy megtaláltuk a rák ellenszerét, vagy beláttuk, hogy a háborúnak nincs értelme, ezért békét kötöttünk egymással. Hogy megtanultuk szeretni egymást, vagy hogy egyezségre jutottunk az eucharisztia kérdésében. Ehelyett mi, emberek egy elektromos autót állítottunk a Nap körüli pályára. Jó sokáig ott marad: kanadai és cseh kutatók szerint több tízmillió éven át az űrben lesz a sportautó, mielőtt a Földre vagy a Vénuszra zuhanna.
Nem szemetelünk eleget? Egyes források szerint már a Holdon is száznyolcvanegyezer tonna szemetet és tárgyat hagytunk. Van fent két golflabda, családi fotó, tizenkét pár űrbakancs és megannyi más. Mi hajtja azt az embertársunkat, aki kitalálja, hogy az űrbe küldi az autóját? Mit gondol, aki ezt jóváhagyja? Mi hajtja azt, aki a családja fotóját a Holdon hagyja? Gőg? Nagyzolás? Dicsvágy? Netán unalom? Szerintem valójában a halálfélelem. Az elmúlástól, a súlytalanságtól való rettegés.
Él azonban olyan ember a Földön, akit, bár megjárta a legtöbbünk számára elképzelhetetlen távolságokat, sőt, a Holdra lépett, mégsem a dicsvágy hajtott. Buzz Aldrinról van szó. Ő volt az első, aki a Holdon úrvacsorázott. Talán nem ismerős a neve annyira, mint kollégájáé, Neil Armstrongé. Armstrong és Aldrin 1969. július 20-án landoltak a Holdon. A Holdon az első lépést Armstrong tette meg, Buzz Aldrin másban volt első.
A presbiteriánus Aldrin tudja, hogy nemcsak űrbéli útja, hanem egész földi élete utazás, és az örök hazába igyekszünk. Az űrhajós lelkésze tudtával és segítségével magával vitte a Holdra az úrvacsora kellékeit, a kabinban olvasott a Bibliából, majd a Holdon úrvacsorázott. Mindeközben rádiókapcsolatban volt a Földdel, és úgy tervezte, hogy sokakhoz eljut majd üzenete, amely végül egy ateista munkatárs miatt nem került nyilvánosságra. Pedig Aldrin szándékosan egyszerűen fogalmazott, tudva, hogy akad, aki nem örül bizonyságtételének. Ezt mondta: „Egy kis csendet szeretnék kérni. Meghívok minden embert, aki hallgatja ezt az üzenetet, bárhol és bárki legyen is, hogy álljon meg egy pillanatra, gondoljon bele az elmúlt néhány óra eseményeibe, és adjon hálát olyan módon, ahogyan szeretne.” Majd a Bibliából ezt olvasta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15,5)
Nekem ez szimpatikusabb, mint a meggypiros autó története. Aldrin nem dicsekedett, hanem dicsőített, vagy ha dicsekedni akart, akkor lelke gazdagságával tette: azzal, hogy ismeri, szereti és ott is igazán közelinek érzi a Teremtőt, aki a világegyetemet alkotta, aki nélkül nem juthatott volna a Holdra. Buzz Aldrin arra használta űrutazását, hogy Istenre mutasson. Hála érte!
Hegedűs Márk
fotó: dailydot.com
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2018. február 18-i számában.