A lelkipásztorok, kántorok, zenetanárok és az egyetem hallgatóinak világát hozza egy térbe a tizedik évfordulóját betöltő egyházzenei konferencia – mondta el Péter Éva szervező, aki az egyházkerület zenei előadójaként feladatának érzi az évenkénti szakmai találkozó megrendezését. „A lelkipásztorok és kántorok szolgálatát igyekszünk közelebb honi egymáshoz, illetve a húszas éveikben járó diákokkal is szeretnénk megszerettetni a kántori szolgálatot. Idén a reformáció 500. évfordulójának tiszteletére kiterjesztettük a programot, a szakmai előadások napját megelőző estén zenés áhítaton ünnepeltünk együtt” – nyilatkozta a Református Tanárképző Kar tanára.

A konferenciát megnyitó zenés áhítaton Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét a Józs 6,1–5 alapján. Prédikációjában elhangzott: Jerikó városa rendkívül erős védelmi rendszerrel rendelkezett, a falak körül álló zsidók teljesen tehetetlenek voltak a városfalakkal szemben. Azonban amikor megszólalt a hit harsonája, leomlottak a város falai. A reformátorok előtt is bevehetetlenül álltak a világ falai, és Kálvin volt az, aki elindította a hódítást. Amikor anyanyelven megszólaltak a harsonák, évszázados falakat döntöttek le. „Az énekeknek nagy ereje s hatalma van, hogy lángra gyújtsa az emberi szívet, hogy az buzgóságban lobogjon Isten dicsőségére” – hangsúlyozta a püspök.

Az eseményen közreműködtek Dávid István, Bódiss Tamás, Miklós Noémi orgonaművészek, a Flauto dolce együttes, Oláh Boglárka és Oláh Mátyás orgona-cselló duója, valamint a Kolozsvári Református Kollégium, a Protestáns Teológiai Intézet és a BBTE Református Tanárképző vegyeskara.

A konferencia második napján, a Református Tanárképző Kar épületében áhítattal indult a program, Lukács Olga dékán osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel. Elsőként Kurta József könyvtáros tartott előadást Az 1636-os Öreg Graduál tanulságai címmel. Elmondta, jelenleg húsz példány van meg a kötetből. Érdekes, miképpen alakult a sorsa, a legtöbb gyülekezetből eltűnt, viszont ahol megmaradtak a kötetek, a kántorok bejegyzéseiből kiderül, hogy a nagyheti énekek, a zsoltárok és antifónák voltak azok a tételek, amelyek a legkésőbbi időkig fennmaradtak. Emellett beszédesek a kötetek kötései is, hiszen a gyülekezetek nyers papírformában kapták meg az anyagot, és minden egyházközség a maga lehetőségei és igényei szerint köttette be.

Fekete Csaba debreceni lelkipásztor, könyvtáros, művelődéstörténész Debrecen és Öreg énekeskönyve a református éneklés történetében címmel tárta fel az említett kiadványról a tudnivalókat. Elmondta: az énekeskönyv 250 év énekes örökségét foglalja össze gondos és szép nyomtatásban, viszont sok zenei hiba található benne, és egyetlen ének szerzője sincs megjelölve. 1723–1827 között adták ki, ez idő alatt pedig nem változtattak rajta. Olyan is előfordult, hogy egy év alatt kétszer nyomtattak 3000 példányt. A kiadvány 64 himnusszal kezdődik, majd 103 psalmus, a zsoltárokból vett isteni dicséretek, ünnepi énekek, invokációk, keresztyén tudomány cikkelyeiből, a katekizmusból való dicséretek és a litánia következik.

A konferencia szervezője, Péter Éva az 1744-es kolozsvári kottás énekeskönyvet mutatta be a hallgatóságnak. Előadásában elhangzott: a kotta nélkül közölt énekek sora után a kolozsvári énekeskönyvben már dallammal jelentek meg a dicséretek, amelyeket ilyen nagy számban Kolozsváron közöltek először. Erdélyben a vidékenkénti nagy eltérések miatt próbálták bevezetni, hogy kottából tanulják a gyülekezetek az énekeket, hiszen a szövegek már rég nyomdában készültek, a dallam azonban sokáig szájhagyomány útján terjedt. Az énekeskönyv részletes bemutatása során kiderült, hogy a kiadvány nagyon sok tudnivalót közöl a kántorokkal, zeneelméleti kérdéseket tisztáz, a zsoltárok éneklési módjától az énekek „cifrázásán” át a magánhangzók kiejtésének módjáig rengeteg hasznos információt tartalmaz. A második nagy része a dicséretek anyagát tartalmazza, és olyan ének is van, amelynek a dallamára nyolc másik ének is épült.

Papp Anette, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára Énekeskönyvünk antifóna eredetű dicséretei címmel tartott előadást. Az antifónákból, rugalmas műfaj lévén, sokszínű anyag kerekedett az évszázadok során. Az előadó példák sorozatát tárta a hallgatóság elé, konkrét javaslatokat is téve egy-egy ének újszerű használatára, az éneklés istentiszteleten vagy gyülekezeti alkalmakon való megújítására.

Bódiss Tamás Új énekeskönyvek, új műfajok és stílusok európai énekeskönyvekben című előadásában elhangzott: az énekeskönyv elsődleges feladata az istentisztelet szolgálata, de az is, hogy elkísérje a híveket a legkülönbözőbb élethelyzetekbe. „A mai egyházzenének és énekeskönyvnek sokszínű arculattal kell rendelkeznie. A jó énekeskönyv olyan, mint egy mozaik, melyet régi és új építőkövekből vegyesen raknak össze” – szögezte le az előadó, majd bemutatta Európa különböző nemzetiségű gyülekezeteinek gyakorlatát, az egybegyűltek pedig meg is hallgathatták a példaként kiemelt énekeket.

Erdély és Európa legértékesebb, ma is viruló, illetve tönkrement orgonáit, a reformáció korának érdekes hangszereit mutatta be Dávid István orgonaművész „Sípokban, orgonákban…” – visszatekintés és diagnózis című előadásában. Rámutatott: a reformáció idején rengeteg orgonát romboltak le nyugaton és itthon is, viszont sokat utólag restauráltak, építettek. A bemutatóban kiemelte többek között a gyulafehérvári székesegyház Kolonits-orgonáját, a marosvécsi 1757-es orgonát, Székelyderzs népiesen festett hangszerét, a nagyszebeni lutheránus templom, illetve a Kolzosvár Farkas utcai templom orgonáját, a nagyvárad-rogériuszi gyülekezet Finnországból származó impozáns hangszerét, emellett pozitív példaként több restaurált orgonáról, ellenpéldaként pedig tönkrement hangszerekről mutatott fényképeket.

Windhager Geréd Erzsébet orgonaművész Kölcsönhatások az erdélyi felekezetek egyházzenéjében című előadásában az egyházi énekek felekezetek közötti vándorlásáról beszélt. Rámutatott: a reformációt követően a gyülekezetek életében nem állhatott be egy hirtelen törés a mindennapokban, ha át is tértek a protestáns hitre, így apró elemek sokáig megmaradhattak az új rendben is. A felekezetek közötti kölcsönhatásokra szép példaként a brassói fekete templom teljes gyülekezetének evangélikus hitre való áttérését említette. Elmondta, katolikus oldalon is találhatunk számos protestáns elemet az éneklés terén. Hogy még szemléletesebben ábrázolja a példaként bemutatott énekeket, dalra fakasztotta a hallgatóságot.

A továbbiakban az egybegyűltek Berkesi Sándor karnaggyal énekelhettek az 500 éves reformáció jegyében. Előkerültek Szőnyi Benjámin egykori hódmezővásárhelyi lelkipásztor dalai, Tompa Mihály költő, lelkipásztor énekeskönyvbe bekerült énekei, a 135 éve születet Kodály Zoltán művei, Áprily Lajos fordításai, Birtalan István munkái. A karnagy ötleteket, tanácsokat adott a kórusokkal való foglalkozáshoz, a gyülekezeti alkalmak, tevékenységek, ünnepi műsorok lebonyolításához.

Benkő Timea, a Protestáns Teológiai Intézet tanára a mai ifjúsági énekek kórusfeldolgozásairól, illetve a gyülekezeti énekek populáris zenei feldolgozásairól tartott előadást. Kiemelte a mai egyházban jelentkező kettős küldetést, miszerint arra törekedünk, hogy megújítsuk, a fiatalok igényeihez igazítsuk az istentiszteletet, és ezzel együtt az énekeket is, de a hagyományokat, megszokott formákat is igyekszünk megőrizni. A legnagyobb ifjúsági csoportoknál is észlelhető, hogy egy idő után elmúlik a kezdeti lelkesedés, így feltevődik a kérdés: melyik az az ének, amely megtartja a fiatalokat? Népszerű ifjúsági énekek kórusfeldolgozásaiból az Én nem tudom, a Mindörökké hű az Úr, a Hála, hogy itt a csendes reggel című dalokat hozta el, míg a régi énekeink modern, egyesek számára talán egyenesen megbotránkoztató feldolgozásai közül Dieter Falk koncertjéből, illetve gospel és reggae stílusban előadott dalokból mutatott részletet.

Benkő Mihály lelkipásztor Az egyházzene szerepe és helye a református istentiszteleten – elvek és tapasztalatok című előadásában elhangzott: mindenki kialakított már magában egy képet az istentiszteletről, megfigyelték a rendet, az elemek egymásutániságát, azonban ami mögötte húzódik, nem olyan könnyű észrevenni. A reformáció idején megpróbálták helyreállítani az Isten és ember közötti megromlott kapcsolatot. Luther nem alkotott új rendet, hanem a középkori egyház istentiszteletét tisztította meg az oda nem illő elemektől, így három fő összetevő maradt meg: a hallható ige, a látható ige, illetve a gyülekezet aktív részvétele. További kikötés volt, hogy csak az kaphat helyet az istentiszteleten, aminek bibliai alapja van, a gyülekezetnek pedig értenie kell az igét, az üzenetet. Benkő Mihály előadásában rámutatott: a zene szerepe az igehirdetés, tanítás és imádság. Luther számára a zene elsősorban teremtmény volt, csak másodsorban tudomány, amellyel szolgálni lehet a Teremtőt, aki adta. Zwingli szigorúbban állt hozzá a kérdéshez, nem engedett teret az orgonamuzsikának, Kálvin pedig szintén Isten hagyományaként becsülte a zenét, tudatosan és hangsúlyozottan különbséget tett lelki és világi zene között. Olyan énekeket keresett, amelyek Isten dicséretére méltók, kifogástalanul művésziek és választékosak, illetve népszerűek, és a kor ízlésének is megfelelnek.

Berekméri Gabriella. fotó: Kiss Gábor, Berekméri Gabriella

forrás: reformatus.ro