Alig negyedórányi sétára a Trevi-kúttól áll a Rómában élő evangélikusok temploma, a „Christuskirche”. Mivel az ökumenikus imahét pont Rómában ér, ide látogatok el. Azt egyelőre nem tudom elképzelni, hogy valósul meg ebben az ízig-vérig katolikus városban az ökumené, de a helyzetet még érdekesebbé teszi, hogy a Németországi Protestáns Egyház reformációs karavánja, mely meglátogatja a „reformáció városait”, szintén most érkezik Rómába, így velük is találkozhatok.

Szembenállástól a közösségig

A templomba belépve először egy történeti áttekintés fogad a 20. század ökumenikus törekvéseiről. Ebből tudom meg, hogy az ökumenikus egység gondolatát a Szentszék 1949-ben a Szentlélek munkájának fogadta el, mely így az egységes öröm forrása. A következő komoly lépés XXIII. János pápa nevéhez fűződik, aki II. vatikáni zsinatot is ökumenikusnak nevezte.

Ezeknek köszönhetően komoly változás következett be az egyházak egymáshoz való viszonyában: az évszázados szembenállás helyett a párbeszéd lett jellemző. E párbeszéd eredménye a „Szembenállástól a közösségig” című dokumentum is, mely a Lutheránus–Római Katolikus Egységbizottság munkássága nyomán 245 pontban foglalja össze a katolikus és az evangélikus teológusok párbeszédét.

Karaván az „örök városban”

Az épület hátsó részében kapott helyet a Németországi Protestáns Egyház önkéntes csapata, akik Genfből Wittenberg felé tartva járják sorra a reformáció emlékhelyeit. A nyolc önkéntes épp a gyülekezet tagjainak mesél útjukról és az eddigi tapasztalatokról, komoly hangsúlyt fektetve a karaván legfontosabb céljára: a reformáció mai üzenetének bemutatására.

Mint megtudom, az itteni állomás neve „Róma – Az ökumené kapuja”. Ezen a helyszínen sokkal fontosabb az egység és a közös értékek, a Biblia egyetemes tanításának hangsúlyozása, mint az, hogy Luther Márton is Rómában töltött egy évet. A reformáció 500. évfordulóján komoly erővel bír, hogy a karaván pont az ökumenikus imahéten lehet jelen Róma belvárosában.

Kétszáz év nyomában

A közösség történetéről egy idősebb hölgytől, Anne-tól érdeklődöm. Elmeséli, hogy idén, a reformáció 500. évfordulója mellett, gyülekezetük fennállásának 200. évfordulóját is ünneplik. 1817-ben ugyanis a német evangélikusok az itteni porosz nagykövetségen jelezték, hogy szeretnék a reformáció 300. évfordulóját istentisztelettel megünnepelni. „Ez természetesen nem volt egyszerű – teszi hozzá. – Egyrészt, mert mégiscsak Rómában vagyunk, másrészt mert ez a kívánság összekapcsolódott a német nemzetiségi törekvésekkel.” Ennek ellenére nagy vágyuk volt, hogy evangélikus istentiszteletet tarthassanak, erre azonban csak a követségen, mint Rómán kívüli területen volt lehetőségük. Azóta folyamatosan van Rómában evangélikus istentisztelet és azóta küldenek a gyülekezethez Németországból lelkészeket.

Miután Róma az egyesült Olaszország fővárosa, a Vatikán pedig külön állam lett, már lehetőségük nyílt evangélikus templom építésére is. A ma látható épület 1922-ben készült el neoromán stílusban, az építkezést II. Vilmos császár támogatta. „Itt lenni küldetés is, hiszen sok katolikus barátunk van. Velük beszélgetve még jobban elmélyíthetjük a két egyház baráti viszonyát” – mutat rá Anne.

Kölcsönös érdeklődés

Míg a gyülekezet történetét hallgatom, többen körénk gyűlnek és megkérdezik, én honnan jöttem. Mesélek a magyarországi helyzetről, a reformáció hatásairól és a reformációi emlékév január 31-i megnyitójáról is. Látom rajtuk, hogy érdeklődésük őszinte, nem gondolkodásunk különbségeit, hanem a közös pontokat keresik – épp úgy kíváncsiak Magyarországra, ahogy a reformátusságra.

E gondolatok mentén foglalunk helyet, hogy meghallgassuk Wolfgang Thönissen előadását a reformáció fontosságáról és erejéről. A professzor tanácsadóként vett részt a „Szembenállástól a közösségig” című dokumentum elkészítésében, így az abban foglaltakkal is kiegészítette előadását. Mint mondta, a reformáció nem egyetlen esemény az 1500-as évekből, hanem egy azóta is tartó folyamat, reformációk sorozata, mely megváltoztatta Európát.

Egymás felé

A nap ökumenikus istentisztelettel zárul, melyen együtt hirdeti az igét a gyülekezet lelkipásztora, Annette Kurschus és Kurt Koch bíboros, illetve szolgált további meghívott római- illetve görögkatolikus pap és evangélikus lelkész. Az istentisztelet hangulata és egysége olyan érzést kelt bennem, mintha nem is 1200 kilométerre lennék Budapesttől, hanem saját gyülekezetemben.

A nap végére már értem, miért komoly jelentőségű, hogy – a reformáció karavánnak hála – Róma is a reformáció városa lehet: nem azért, mert oly sok esemény köthető ide a reformáció korából, hanem mert közelebb visz egymás megismeréséhez, megértéséhez és tiszteletéhez. Itt még az sem zavar, ha épp nem értem teljesen, amit a gyülekezet tagjai mondanak, hiszen azt mindnyájan jól értjük, miért különleges ez az este. Mert a reformáció nem csupán a saját nemzteti nyelvünket adta, hanem egy másikat is, amit minden protestánssal együtt beszélhetek.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Szabó Zsolt