A bibliai történetek közül, de főleg Jézus élettörténetéből a képzőművészetben leggyakrabban feldolgozott jelenetek a karácsonyi születéssel és a passióval, illetve feltámadással kapcsolatosak.

A képi megjelenítések legsajátosabb jellemzői közé tartozik, hogy nagyon sok esetben az alkotók önmagukat is odafestették valamelyik – leginkább – mellékszereplő helyébe, mint egyik statisztáját a nagyszerű jelenetek háttér-tömegében, vagy mint régebb a vásárokon, amikor festett paravánok mögé lehetett állni, s a kivágott ovális résbe illesztett fejjel pózolni, hogy aztán alkalmi fényképet lehessen készíteni ágaskodó ló hátán kivont karddal pózoló huszárként, mesebeli szörnyekkel győzedelmesen viaskodó legendás hősként, vagy csak egyszerűen valamilyen, addig még nem látott népközösség viseletébe öltözött, háznépe körében megilletődötten feszengő valamelyik családtagként.

Egy másik sajátossága ezeknek a művészi ábrázolásoknak, hogy a szereplők ruházata, a táj, vagy egyéb díszleti elem a művész korának jellemzőihez van igazítva. Így aztán a természeti környezet egy kicsit júdeásított európai domborzattá módosul, s az ájtatos tanúk sem éppen a két évezreddel ezelőtti, hanem a Jézus kora utáni tizenvalahányadik századi divat szerint kerültek beöltöztetésre.

A mai szemlélőt kicsit megmosolyogtatják ezek a látszólagos rendezői "melléfogások", mint mikor valamelyik ókori történelmi eseményről szóló méregdrága szuperprodukcióban a csatatéren felejtik a távoli villanypóznákat, vagy valamelyik gladiátor elmulasztja forgatás előtt levenni a karóráját. De az ecsetvonások akaratlan kortévesztése mögött egy összetett céltudatosság, egy nagyon is határozott – bár szemérmesen titkolt – szándéknyilatkozat húzódik meg: a művész ama rejtjelesített vágya, hogy saját korának és életkörülményeinek viseleti elemeibe bújtatva próbálja minél nyilvánvalóbbá tenni Isten mindenkori közelségét.

Régi művészetbölcseleti közhely, hogy a művészet lényege a valóság – minél hűségesebb és pontosabb – utánzása. Ugyanígy a keresztyén hitélet lényege is Krisztusnak – minél kitartóbb és engedelmesebb – "utánzása". Nem hiába nevezik Krisztus követését "imitatio Christi"-nek, olyan Krisztus-utánzásnak, melynek végcélja a "keresztyén" önazonosság (azaz a krisztusi mivolt, a krisztusszerűség) minél pontosabb kiteljesedése élet(vitel)ünkben.

Viszont nincs az a művészi eszköz, vagy alkotói módszer (még kevésbé az a tehetség, illetve képesség), amellyel az ember közel hozhatná magához Istent. Ezért az igazi Művész, a valódi Szépész, az egyetlen Teremtő ölti magára a karácsonyi testtélételben – mint koldusnak álcázott király – az emberi hústest kínozható és megölhető (majdan pedig tényleg megkínzott és halálra adott) porhüvelyét azért, hogy az ember számára lehetetlen közeledést mindenki irányába véghezvigye. Szeretete nem utánzat, hanem előzet – előzetese annak, ami ezután fog bekövetkezni, amikor az angyalok kara nemcsak Betlehem mezeje felett fog elhangzani, hanem mennyei szózat fogja végérvényesen kinyilatkoztatni : "Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük." (Jel 21,3)

Az 500 éves reformáció és a 450 éves Magyar Református Egyház ünnepi évfordulója alkalmából az Erdélyi Református Egyházkerület rendhagyó módon olyan elmélkedés és prédikáció sorozatot indít, amely a rendkívüli, kettős emlékév minden vasárnapjára segítséget nyújt lelkipásztoroknak - de örömmel ajánlják az egyháztagoknak is olvasásra. Mivel az egyházi év adventtől adventig tart, vezérfonaluk is ezt a rendet követi. 

Forrás: reformatus.ro illusztráció: Dimény András