Úrvacsoraosztás közben már a harmadik kenyeret próbálom úgy törni fél kézzel, hogy a kenyérdarab ne legyen se túl nagy, se túl kicsi, legyen idő megrágni és lenyelni, de ne morzsálódjon szét, mire átadom. Majd fordulok, megtörlöm a kelyhet, emelem a kancsót, töltöm a bort, mellé ne menjen, és ennyi elég lesz, ki ne folyjon. Ó, hogy átadnám ezt a műveletet az úrvacsorázó testvéremnek, aki szemben áll velem! Így részesülne ő is abban, amit énekelünk: a kenyér megtörésében és a bor kitöltésében (RÉ 440,8). Nemcsak a kenyér és a bor a jel itt, hanem mindaz, amit teszünk vele, mert a cselekvés utal Krisztus testének megtöretésére és vérének kifolyására. Emlékezve újra átéljük Krisztus utolsó vacsoráját, amelynek története még régebbre, egészen a fogságból való szabadulásig nyúlik vissza. Az úrasztalát megterítettük, asztalközösségben vagyunk Istennel és egymással, visszagondolunk hitvalló őseinkre, az apostolokra, akik az utolsó vacsora során élték át először a krisztusi úrvacsorát. De hogyan is?
Az idők során két ünnep forrt össze az utolsó vacsora napján: az egyik a páskavacsora ünnepe, amely Niszán hónap tizennegyedik napján volt, a másik a kovásztalan kenyér ünnepe, amely azt követően hét napig tartott (3Móz 23,4–8). A páska a vándorláshoz, állattenyésztéshez, a kovásztalan kenyér pedig a földműveléshez, letelepedéshez köthető ünnep. Így egyesül Krisztus jelenvalósága és eljövetele, a földi és a mennyei, a maradandó és az új, a már igen és a még nem. Ezt egyesíti a kora keresztyénség fohásza: Maranatha, ami jelentheti azt, hogy „Itt van az Úr!”, és azt is, hogy „Jövel, Uram!”
A kenyér kovásztalanságában ott van az egyiptomi szabadulás sietsége, ahol nincs idő a tészta kelesztésére. Az ünnepen minden kovászt – ami lényegében egy korábbi kelesztésből félretett tésztadarab, a múlt hordozója – ki kellett takarítani a házakból. A kovásztalanságban viszont újjászületés van, amiből vándorlás következik az új élet felé, ahogyan Jézus is közös útra szólít minket. Ahogy a bárányt le kellett ölni, és a megmeneküléshez be kellett kenni az ajtófélfát vérével (2Móz 12,7), úgy vérzett a keresztfán az, aki azt mondta magáról: „Én vagyok az ajtó…” (Jn 10,9)
Keresztyén olvasatban a páskavacsora egyik legszebb motívuma, ahogyan előkészítették a kovásztalan kenyér megtörését. A családfő három darab kenyeret tesz ki az asztalra, mintegy szentháromsági jelképet. A középsőt (Fiú) töri meg, az egyik felét fehér kendőbe teszi és elrejti, mintha Krisztus halála és temetése lenne. Később, a bárány elfogyasztása és levétele után, mintegy desszertnek veszik elő ezt az elrejtett darabot (áfikomán), és leleplezik, ami pedig a feltámadásra mutat.
A korabeli liturgiában a 2Móz 6,6k ígérete szerint négy alkalommal ittak vízzel hígított bort a páskavacsora során: először mert Isten megszabadított, másodszor mert megmentett, harmadszor mert megváltott „kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel”, negyedszerre pedig mert népévé fogad. A harmadik kupa volt az, amiről Jézus, a Bárány azt mondta: „e pohár az új szövetség az én vérem által…” (1Kor 11,25) Az új szövetség nem csupán ószövetségi kihagyás (pészah), ahogyan az utolsó csapásban az angyal kihagyta a halálból a megjelölt házakat, hanem a halál feletti diadal. Nemcsak pontszerű életben maradásról van itt szó a halál kegyetlen törvényével szemben, hanem magának a halál fullánkjának a kihúzásáról: Jézus a pusztulás törvényét írja felül halálával és feltámadásával. A Bárány adja kezünkbe a kenyeret és a bort. A következő kupa előtt viszont Jézus megállt, és azt mondta: „…nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” (Mt 26,29)
Két pohár bor között maradtunk közel kétezer éve. Egyrészt már hálát adhatunk bűneik bocsánatáért és mindazért a jóért, amit Krisztuson keresztül kaptunk. Másrészt hálaadással várjuk a szőlő új termését, eljövetelének áldását, hogy a végidőben népévé fogadjon minket (2Móz 6,7).
Kodácsy Tamás, illusztráció: Kalocsai Richárd
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja összevont húsvéti számában.