„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” – Máté evangéliumának jól ismert szakaszával kezdődött az évem. Akkor még nem gondoltam bele, mennyire biztató is ez az ígéret – melyet Isten ennek a jubileumi esztendőnek a napjain is beteljesített. Mi pedig ezzel párhuzamosan a tanítás parancsának tehettünk eleget: ki-ki a maga helyén – csak ezalkalommal nagyobb figyelem övezte eseményeken. Ezt az ígéretet erősítette meg bennem az Erdélyi Református Egyházkerület sokszor olvasott jelmondata: „Isten kegyelméből református.” Úgy érzem, e gondolat összefoglalja, miről is szólt az elmúlt ötszáz év. Ha ma el kellene mondani valamit magamról, ezt a mondatot választanám, de semmiképp sem nagyképűen vagy önelégülten, hanem alázattal és hálával.

Mert, ha azt kell megfogalmaznom, hogy ki is vagyok, ennyit elég elmondanom: Isten kegyelméből református – ennek valódi mélységét és felelősségét pedig a reformáció mutatta meg számomra.

Egy évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy ennyi élménnyel gazdagodom 2017-ben. Tudtam, hogy izgalmas hónapok elé néz a protestáns világ, de minden elképzelésemet felülmúlták az események. Hálás vagyok, hogy láthattam, miként ünnepelnek Kárpát-medence szerte a reformátusok. Nem tudnám megmondani, melyik volt számomra a legkedvesebb emlék, különleges pillanatok élnek bennem az elmúlt időszakról.

Jeges, de napsütötte keddi délelőttön tartották reformációi emlékévük nyitó ünnepségét a magyar reformátusok, január 31-én a debreceni Nagytemplom előtt több száz torokból egyszerre zengett a „Tebenned bíztunk eleitől fogva”. Ugyanezzel a lelkülettel folytatódott az ünneplés, úgy a gyülekezetekben, ahogy az egyházkerületekben. Láttam, hogyan élik meg a reformáció valóságát a nagyváradi egységnapon, a délvidéki ünnepségen vagy a gyülekezetben.

Láttam, hogy a közösségek nem kötelező eseményeken akarnak túlesni, hanem valóban örömmel emlékeznek, és egyúttal keresik is saját helyüket a reformáció történetében. Isten történetében.

Ott lehettem, amikor június végén a magyar reformátusok megerősítették hitvallási közösségüket a Második Helvét Hitvallás új fordításának elfogadásával – és így összekapcsolták 450 év örökségét a mával. És ott lehettem a Csillagponton is, ahol több ezer fiatal együtt keresett válaszokat saját életével és a reformációval kapcsolatos kérdéseire. Bár szeptember végén, a kolozsvári ünnepségen nem tudtam részt venni, ezzel egyidőben várhattam a Bethesda Gyermekkórház jótékonysági futásának résztvevőit a Vereckei-hágón. Hiába mesélte azóta szinte mindenki, milyen meghatározó élmény volt a kolozsvári megemlékezés, mégse cserélném el rá azt a szeretet és hálát, amivel Kárpátalján fogadtak bennünket.

Pont emiatt a gyülekezeteket összekötő szeretet miatt örülök, hogy nem volt zárórendezvényünk. Hiszen nem kell lezárnunk semmit, mert nem egy kötött programsorozatot éltünk át, hanem megéltük keresztyénségünket – világszerte több millió másik keresztyén testvérünkkel együtt. Az elhangzó gondolatok megmutatták, hogy hitünk nem szorul határok közé, egy nagy család tagjai vagyunk mindannyian. Ezt éreztem Felvidéken is, ahogy ezt éltem át a Papp László Budapest Sportarénában tartott megemlékezésen, ahol ugyanúgy ezrek énekelték a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű 90. zsoltárt, mint az év elején.

Ezzel kapcsolatban sokszor eszembe jutott, hogyan ünnepelhettek a protestánsok száz évvel ezelőtt. Vajon hogyan emlékeztek meg 1517-ről egy háború sújtotta világban? Aztán amikor Pápán, a felújított Ótemplomban felavatták az ötszázadik évfordulóra készült emléktáblát, megláttam a templom falán egy másik, szinte ugyanolyan táblát – melyet 1917. október 31-én adtak át. Akkor értettem meg valamit abból, miért is jelentős a különböző terek, szobrok és táblák jelenléte: ezekkel mutatjuk meg, mi fontos számunkra. Ezek segítségével foglalunk állást értékeink mellett, hagyunk nyomot és üzenünk a jövőnek is arról, hogy itt voltunk és ünnepeltünk.

Ezek segítségével fogjuk meg időn és téren át hasonlóan emlékező őseink kezét, és ezek segítségével nyújtjuk ki mi is kezünk a jövő nemzedékei felé. Ha pedig az apró nyomokhoz lelki értékeket is tudunk kapcsolni, akkor a reformáció valóban élő és ható folyamat marad. 

És akkor ennek az évnek a végén tényleg nem kell búcsúznunk, csupán hálát adnunk, hogy jelen lehettünk – és reménységgel tekintenünk új feladataink felé.

Farkas Zsuzsanna

A szerző a reformacio.ma oldal szerkesztője.

Fotó: Nagy Károly Zsolt, Vargosz