Hogy érezte magát a debreceni nagy hidegben január 31-én?

A reggeli áhítat végére, a reformációs vándorkamion köszöntésére értem Debrecenbe, és alázatos öröm és hálaadás töltött el, amikor a Nagytemplom előtt megláttam a rossz idő dacára összegyűlt sokadalmat, és bár egész nap rossz volt az idő, a megnyitó perceire kisütött a nap. Az Úr letekintett ránk, és megadta a nap és a jubileumi év lendületét, reménységét. Aztán magukkal ragadtak a programok, amelyek sokféle gondolatot ébresztettek bennem.

Osszon meg velünk néhányat!

Az iskolások áhítatával kezdődött a rendezvénysorozat. Büszkeséggel töltött el, ahogy özönlöttek ki a templomból a diákok. Fiatalos erőt, lendületet sugárzott, ahogy kiléptek a templom falai közül az emberek közé. Az ötszázadik évfordulónak ébresztőt kell fújnia a keresztyénség alvó, közönyös világának. Ki kell lépnünk a templomból, a kereteink közül, és jelen kell lennünk az emberek mindennapjaiban. Újabb reformációra, újabb nekibuzdulásra van szüksége nemcsak Európának, de a világ keresztyénségének is. A mai nemzedéknek adatott meg, hogy riadót fújjon – ez hatalmas lehetőség és felelősség is. Ezt erősítette bennem az a lendület is, amellyel Luther harci indulóját, az Erős vár a mi Istenünk kezdetű dicséretet énekelte a gyülekezet az ünnepi istentiszteleten.

Adorján Gusztáv 1954-ben papgyerekként született a szatmári Kérsemjénben. A Debreceni Református Kollégiumban érettségizett, majd az orvosi egyetemet is a cívisvárosban végezte el. Ma a Szabolcs–Szatmár –Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház főigazgató főorvosa. A nyíregyháza-belvárosi gyülekezet presbitere, 2015 óta tiszántúli egyházkerületi főgondnok. Nős, három gyermeke és egy unokája van.

Csodálkoznék, ha most nem jutott volna eszébe orvosként olyan kép, amely jól szemlélteti a mai egyház helyzetét és a reformáció mai üzenetét, ha úgy tetszik, a terápiát.

Nem tudok kibújni a bőrömből mint orvos, így a keresztyénség nagy faként jelent meg e napon a képzeletemben, amelynek ágai, levelei száradni, sárgulni, hullani kezdtek. A gyökerei még megvannak, bírják, de a lombkoronát kikezdték a kártevők. A mi feladatunk a gyógyítás munkája: a gyökerek öntözése, a beteg részek eltávolítása azért, hogy újra meg­erősödjön a növény, hogy elkerülje a pusztulást. Ehhez kell kérnünk Istentől erőt. Az ősi kollégium és az engem is nevelő gimnázium falai között járva óhatatlanul e gyökerekre gondoltam. De amikor felavattuk az általános iskola reformációtörténeti freskóit, az is a gyökerek ápolása volt, hisz a kisdiákok naponta táplálkozhatnak belőlük. Az­tán jött az ünnepi istentisztelet és a Bolyki-koncert. Hagyományos és mo­dern, de a gyökerekbe kapaszkodó eszközök. Ugyanazzal a hittel kell előretörnünk, amellyel Luther is nekiment az akkori világnak, és bátorságát ötszáz év siker koronázta. Talán ma sem kisebb a feladat, de segíthet, hogy már katolikus testvéreink előtt sem szitokszó a reformáció, hanem belátják: mindenkinek szüksége van a közös megújulásra.

A keresztyén egység fontosságát több ünnepi szónoklat is hangsúlyozta.

Határozottan meg kell mutatnunk a világnak a keresztyének egységét, de legalább ennyire fontos, hogy a saját egyházunkon belül is az egységre törekedjünk. Krisztus is ezt várja tőlünk, hiszen ő a kapocs közöttünk, rá támaszkodhatunk.

Kiss Sándor, fotó: Barcza János, illusztráció: Nagy Károly Zsolt

Az interjú megjelent A Reformátusok Lapja 2017. február 19-i számában.