A zene, a történelem és a vallás találkozik az Opera idén őszi darabválasztásában, mert – ahogy arról már korábban beszámoltunk – több művet kifejezetten a reformációi jubileumi év miatt tűzött műsorára az intézmény. Ezek zászlóshajója Giacomo Meyerbeer A hugenották című francia nagyoperája, amelyet október 28-án mutattak be az Erkel Színházban.

Reformációi minifesztivál az Operában
A hugenották, Stiffelio és Requiem – monumentális, méltóságteljes és meglepő darabok műsorra tűzésével tiszteleg a reformáció kezdetének 500. évfordulója előtt a Magyar Állami Operaház.

A józsefvárosi Erkel a 133 éves Operaház második színpada, de a helyszín nem a figyelem hiányát jelöli, hisz az Andrássy úti „zenepalota” belső felújítás miatt épp zárva tart. Ide igyekeztünk hát a reformáció hónapjának egyik utolsó estéjén.

A teljesen megtelt nézőtéren talán a szokásosnál is felfokozottabb volt a hangulat. A premier előtt megszokott izgatott várakozást csak növelte, hogy a budapesti műértő közönség az 1930-as évek óta nem láthatta-hallhatta itthon a francia grand opéra műfajának egyik legfontosabbikát. A darab karmestere, Oliver von Dohnányi pedig a bemutató előtti napokban egyenesen Wagner után a legjelentősebb romantikus zeneszerzőnek nevezte Meyerbeert, aki a fiatalabb géniuszra is hatással volt.

Oliver von Dohnányi

A hugenottákat, a német születésű zeneszerző főművét 1836-ban mutatták be Párizsban. Az ötfelvonásos, sok énekest, táncost és zenészt megmozgató alkotás világszerte hamar népszerű lett, noha monumentálisa és embert próbáló zenei megoldásai kihívás elé állították az előadásra vállalkozó társulatokat. A mai zenei ízlésnek túl hosszú darabot talán sohasem játszották el elejétől a végéig, a jobb befogadói élmény kedvéért ezúttal is kimaradtak ismétlések és olyan motívumok, amelyek a rendező, Szikora János szerint nem tesznek hozzá a mondanivalóhoz. Így is kettős szereposztással játsszák az évadban.

A nyitányban ismerős, szívet melengető dallamok csendülnek fel, amelyek különböző formában vissza-visszatérnek még az este folyamán. Luther Márton Erős vár a mi Istenünk… kezdetű dicsérete strukturálja a darabot, nekünk pedig az a jóleső érzésünk támad, hogy a termet betöltő zenének hála a reformáció meghódította ezeket, „a világot jelentő deszkákat” is. Ahogy az más műveknél is előfordul, ebben a nyitányban is ott van a teljes cselekmény: ugyanaz a téma különböző variációkban: vidáman, majd borúsabban csendül fel, mielőtt még a színészek a színpadra lépnének.

A cselekmény egy romantikusan csavaros szerelmi történet, amelyhez a történelmi hátteret a francia protestánsok, a hugenották és a Rómához hű katolikusok 16. századi vallásháborúi adják. Rómeó és Júlia juthat eszünkbe, hisz Valentine egy katolikus gróf lánya, míg Raoul protestáns főúr. A Prosper Mérimée 1829-es IX. Károly uralkodásának krónikája című regénye alapján készült szövegkönyv a szerelmesek szemszögéből mutatja be – kicsit kicsavarva – a valós történelmi eseményeket, az 1572-es Szent Bertalan éji mészárlást, amikor háromszáz protestáns nemest gyilkoltak meg egy a béke reményében megkötött főúri esküvőn.

Kik azok a hugenották?
Így nevezik a reformáció hatására Franciaországban létrejött, Kálvin János tanait követő protestáns (református) közösségek tagjait. A katolikus többségű országban nem volt békés a két felekezet együttélése, az üldöztetésnek, a merényleteknek és a megszakításokkal fél évszázadon át tartó polgárháborúnak az 1598-as nantes-i türelmi rendelet vetett véget. Az országot így is 200 000 hugenotta hagyta el. Csak 1572. augusztus 24-én éjszaka 3000 reformátust gyilkoltak meg Párizsban a király nevében, köztük Gaspard de Coligny admirálist, majd a következő hetekben további 20 000-et vidéken. Akik megmaradtak, jellemzően Dél-Franciaországban és Elzász-Lotharingiában, azok is csak a 19. században nyerték el egyenjogúságukat.

Eleinte egyik táborral sem igazán tudunk szimpatizálni, mert a protestánsok erőszakos vallási fanatikusokként, míg a katolikusok hedonista bálványimádókként jelennek meg. Eltelik egy kis idő, mire egy-egy főszereplő túl tud lépni ezeken a sztereotípiákon és belopja magát a szívünkbe. Ilyen volt a Navarra királynőjét megformáló Kolonits Klára, aki hibátlanul énekelte a technikailag nagyon nehéz áriákat is, valamint Bretz Gábor az öreg hugenotta szolga, Marcel szerepében, akinek hangja és kiállása, színészi játéka. Nem véletlenül kapták ők a legnagyobb tapsot.

A királynő áriája az első rész végén

Az egyszerre hagyományosan díszes és merészen modern díszlet – Horesnyi Balázs munkája – is sokat hozzátesz az egyébként is kifejező zenéhez, de erről nem is mondunk többet, ezt a játékosságot látni kell.

A mondanivaló az, ami az Operát ritkán látogató közönség számára is befogadhatóvá teszi ezt a különleges zenei élményt. Ez pedig a rendező szerint nem más, mint hogy „az ember egy fantasztikus kulcsot kapott a világ megismeréséhez, a gondolkodás képességét. Mégis sokszor jobban ragaszkodunk a magunk gyártotta ideológiákhoz, ahhoz a képhez, amit a valóságról gondolunk, visszaélünk ezzel az isteni ajándékkal.” A józan gondolkodásra képtelen, egymás ellen forduló csoportok okozta tragédiák végigkísérik az emberiség történetét, aktuálisak ma is.

Számunkra erről az Istent félreértő fanatizmusról, emberi gonoszságról szól a darab, s a vissza-visszatérő hitvallás azt üzeni – különösen, mikor a halállal szembenéző hugenották éneklik –, hogy a mi gyengeségünkön, bűneinken, kudarcainkon túl van még biztos pont, erős vár ezen a világon.

Előadások: 
2017. november 09., csütörtök, 18:00
2017. november 10., péntek, 18:00

Feke Eszter – Feke György
Fotó, videó: Opera.hu, Vargosz