– Kötetei és publicisztikái folyamatosan jelennek meg, hat éven keresztül találkozhattunk írásaival a Reposzt blogon, hitoktató, négy gyermek édesanyja és jelenleg is a Pápai Református Teológiai Akadémia hallgatója. Milyen szerepet tölt be életében az írás?

– Kiteljesedett, sok feladattal megáldott életem van, ennek az írás az egyik szelete. Ezt egy olyan feladatként fogom fel, amit Istentől kaptam, szeretném végigjárni az utat, amire szánt és ezzel is szolgálni – az olvasókat és Őt.

Jakab-Köves Gyopárka: A felolvasások

– A győztes novella az interneten és a Reformáció 500 – egy nemzet ünnepe elnevezésű kötetben is olvasható már. Érkeztek visszajelzések a művel kapcsolatban?

– Nehéz volt elhinni, hogy az írásom lett az első helyezett, sok mindent elmond korunkról, hogy az egész pályázat a virtuális térben zajlott: ott láttam a lehetőséget, ott jelentkeztem és ott hirdettek eredményt is. Mivel szinte azonnal hozzáférhetővé vált az interneten, nagyon hamar eljutott az olvasókhoz, és bár még nem tudtam szakmailag beszélgetni róla, de voltak, akik visszajeleztek, úgy érzem, sokakban visszhangra talált.

– Honnan jött „A felolvasások” tömör történetének ötlete?

– Az írásnak van egy tudatos része, sok munkával és gondolattal, de van egy másik is, amihez fentről kapok erőt, amit nem magamnak köszönhetek. Ez hasonló egy prédikáció megszületéséhez. Számomra különleges megtapasztalni, hogy a Biblia szövegei – bármennyire régiek is – még mindig úgy hatnak az ember életére, ahogy semmi más nem tud, ebből sokat lehet tanulni. Nemrég például részt vettem egy holland konferencián, ahol arról is szó esett, mennyire fogyatkozik az ottani egyház. Azt hiszem, ha ugyanolyan erővel szólnánk Isten szeretetéről, mint amennyire erősen panaszkodunk olykor, betöltenénk a küldetésünket – hiszen az igében ott az élet. Mindenek felett áll, nem avul el, nyilvánvalóan benne van a Lélek. Hiszem, hogy Isten teremt lehetőséget arra, hogy kijelentése az emberek életében ható és gyümölcsöző folyamat lehessen – ez pedig csak erősödik bennem, mióta teológiát tanulok.

– Miért döntött úgy, hogy a munka és a család mellett jelentkezik teológia szakra?

– Eredetileg német szakon végeztem, ezt követően a férjemmel együtt elnyertünk egy göttingeni ösztöndíjat, utána megszületett az első gyermekünk – majd még három. Sokáig nem tértem vissza a munka világába, szerettem otthon lenni a gyerekekkel, de ahogy elkezdtem hitoktatóként dolgozni, egyre inkább vágytam a teológiára. Két és fél éve jelentkeztem a képzésre, amiről úgy gondolom, az életem egyik komoly ajándéka. Szeretnék lelkész lenni, már a legelső alkalommal is meghatározó élmény volt igét hirdetni. Általában nem tartom magam jó beszélőnek, de a szószéken mintha megváltoznék – eltölt a nyugalom. Szeretem, ahogy megszületik egy-egy prédikáció, ilyenkor érzem, mennyi mondanivalóm van és még inkább azt, hogy Istennek mennyi mondanivalója van rajtam keresztül.

– A tanulmányok és a hétköznapok feladatai mellett is szakított időt, hogy jelentkezzen a Reformáció Emlékbizottság pályázatára.

– A pályázati kiírás szinte azonnal felkeltette az érdeklődésemet és bár valóban nem volt sok időm akkoriban, ha megszületik egy gondolat és elkezd bennem dolgozni, akkor nem ereszt. Érdekelt, mit lehet kihozni ebből: a feladat az volt, hogy olyan utópiát írjunk, ami bemutatja, milyen lenne a világ a reformáció nélkül. Mindezt tízezer leütésbe kellett sűríteni, ami kevés egy novellához, de kíváncsi voltam, hogy tudok egy egész világot felépíteni és a reformációról is beszélni ilyen terjedelemben. Ezzel párhuzamosan a Hitel szerkesztősége is felkért egy utópia megírására, amiben 2050 Magyarországát kellett elképzelni. Érdekes, ahogy ez a két történet találkozott bennem, és bár sose írtam korábban ebben a műfajban, a reformáció kapcsán mindenképp azt a spirituális hátteret szerettem volna bemutatni, ami kiemelkedik a jól ismert kultúrtörténeti keretből. Utóbbi igen komoly hangsúlyt kapott az elmúlt évben, ha azonban nincs a reformáció lelkisége, akkor ez a keret sem létezne.

– Mi volt a gondolat, ami nem eresztette?

– Úgy hiszem, az Úristen akkor is megteremtette volna a reformáció lehetőségét, ha 16. században máshogy alakulnak a dolgok. Más történelmi korban is segített volna visszatalálni az Íráshoz és az Ő akarata szerinti isten-tisztelethez – ezt szerettem volna megírni. A Hitelbe szánt utópiámban pedig az az elgondolás vezetett, hogy a jövőnket csak eszkatologikus jövőként tudom elképzelni, olyanként, ami benne van Isten üdvtörténetében. Emiatt a történet talán ki is lógott kicsit a többi közül, de ez az én válaszom ezekre a kérdésekre.

– A tavalyi év végén jelent meg Bal nyolcas című kötete. Ebben is hasonló kérdésekre keres válaszokat?

– Ez a történet a Kádár-korszak végén játszódik, amiről bennem a szürkeség és az igénytelenség maradt meg. A főszereplő egy fiatalember, aki a fővárosból kerül egy bakonyi faluba, ahol gyorsan terjednek a hírek, ahol mindenki szeretné manipulálni és megnyerni magának – a kérdés, hogy képes-e megmaradni egy ilyen világban. Vannak alkalmak, amikor élénken él a társadalomban egyfajta nosztalgia a Kádár-rendszer iránt, ami ellen én zsigerből tiltakozom, mert ebben az időszakban gyermekként is a hazugságokat, a szürkeséget és a rejtett agressziót láttam. Nagyon sokszor esett szó a szocialista erkölcsről akkoriban, de milyen erkölcs az, ami bármikor relativizálható? Mihez alkalmazkodunk? Mi a norma? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ a könyvben.

– Megtalálta?

– Úgy szerettem volna befejezni, hogy mindenki a saját felfogása és tapasztalatai alapján válaszolja meg a kérdéseket. Érdekes, hogy akik már olvasták, többféleképpen interpretálják a végét – de a válaszadást senki sem spórolhatja meg. Természetesen nekem is van saját befejezésem, de tudom, hogy egy ponton túl nem mehetek tovább, onnan az olvasónak egyedül kell szembenéznie saját életstratégiájával. Úgy gondolom, nem az a művészet, hogy érthetetlen vagyok, hanem hogy eredeti módon szólítsam meg az olvasót, ami érzéseket, gondolatokat indít el benne.

– Tavaly sok helyen és sokféle módon esett szó a reformációról. Egy ennyire intenzív év után mit érdemes még elmondani, hogy az valóban gondolatokat indítson el?

– Az a tapasztalatom, hogy ameddig az ige nem válik az ember életében egzisztenciális döntéssé, addig csak a kultúrprotestantizmus szintjén mozgunk. De abban a pillanatban, amikor az ige hatni kezd, teljes odaszánást követel. Én ebben látom a reformáció lényegét: vagy odaszánom az egész életemet, vagy nem tudok Istenhez tartozni. A reformáció hihetetlen ereje abban állt, hogy tömegekre tudott hatni, de néha elfelejtjük, hogy valójában az ige erre a mai napig képes: Isten célja, hogy találkozzon velünk és szava ne csak avítt szöveg legyen, hanem élő, megtartó kapcsolattá váljon.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Vargosz