A reformáció egyik fontos öröksége az egyéni felelősség kérdése: megtanít, hogy rajtam múlik, figyelek-e Isten szavára, hagyom-e, hogy általa élhessek dicsőségére és választ adok-e felém hajló kegyelemére. Ezért minél jobban megismerem a reformáció üzenetét, annál inkább látom, mennyit kell még tanulnom. És minél többet tanulok hitvallásainkról, egyháztörténetünkről és magáról a Bibliáról, annál inkább térdre kényszerít a kegyelem ereje.

Azonban, amikor erre a határtalan szeretetre gondolok, eszembe jut az úrvacsorai liturgiában elhangzó kérdés: „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért cserébe hálából életeteket az Úrnak szentelitek, és már itt, e jelenvaló világban, mint az Ő megváltottai, az Ő dicsőségére éltek?” Minden alkalommal ígérem és fogadom, hogy így teszek, de az utóbbi időben ennek súlyát is jobban átérzem. Érzem, hogy mindent meg kell tennem ezért a meg nem érdemelt ajándékért.

Időről időre belátom, hogy nekünk, keresztyén embereknek kell képviselni Istent a világban és megmutatni valamit az égi szeretetből. De mindez mégis a kegyelemmel kezdődik: az a pillanat, amikor Isten kegyelme valóságossá válik, arra késztet, hogy ezért hálából valóban megpróbáljak a társadalom hasznos tagja lenni. Azonban bármennyire is igyekszem, ez egyedül nem megy, szükségem van hozzá a gyülekezeti közösségemre és az egyházamra, melyben közösen adhatunk hálát, tanulhatunk a másiktól és megerősíthetjük egymást.

Ehhez a megtartó közösséghez tartozva úgy érzem, ha az elmúlt ötszáz év másra nem is hívta volna fel a figyelmet, csupán a kegyelem elsöprő erejére, már akkor is megváltoztatta volna a világot. És ha semmi mást nem értettem volna meg az elmúlt évben, csupán azt, hogy „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok”, már akkor is lett volna értelme az ünneplésnek – pedig a valódi kegyelem még ennél is több.

Farkas Zsuzsanna, illusztráció: Dimény András

Az írás megjelent a Reformátusok Laja 2017. december 3-i számában.