Van olyan, amikor az ember téblábol, nem tud magával mit kezdeni, azt érzi, hogy megőrül, ha nem csinál valamit. Valami ilyen lehetett Péter hangulata, amikor azt mondta, elmegyek halászni. Szinte csöndben, szűkszavúan, ösztönösen visszamentek a tanítványok oda, ahonnan jöttek. Vissza az emlékekhez. Lehet az is, hogy Péter egyedül szeretett volna lenni megint a tengeren, hogy kicsit kifújja magát. De a többi tanítvány a nyakába varrta magát, és így együtt töltötték az estét ugyanazzal a kudarccal, mint egykor régen. Jézust úgy ismerték meg, hogy egy hasonló halászati kudarc után, segítségével rengeteg halat fogtak. Most ugyanez az élmény ismétlődik meg.

Igen, az élet tele van ismétléssel. Mintha mindig ugyanaz történne velünk. Mintha Isten újra és újra visszaküldene ugyanabba az iskolába minket: még nem tanultad meg a leckét. Ez néha fájdalmas. Szeretnénk repülni, alkotni, erőt mutatni az életben. Ehelyett mintha minden ugyanaz maradna. Az iskolapadot soha nem hagyjuk el. Mert Isten mindig ugyanazt szeretné nekünk elmondani. Ő nem a modern világ módszerével dolgozik, és nem örökké újdonságot hoz el, hanem mindig ugyanoda tér vissza. Minden nap például egy kis teremtés. Minden felkelő Nap az igazi egyetlen napot ajándékozza nekünk. Minden nap maga az Élet. Soha nem történik semmi más. És minden kérdés újra és újra ugyanaz: "szeretsz-e engem?" Isten az emlékeinkkel dolgozik. Azokat szeretné a szeretet erővonalába belehúzni. És ahogyan Péternek felderengett a régi emlék, és meglátta Krisztust, úgy láthatjuk meg mi is őt, ha engedjük, hogy felpiszkálja emlékeinket. De a legtöbb ember eltemeti azt, ami történt. Sőt az is megtörténik, hogy az emlékezésünk is egyfajta temetés. Voltam olyan emléktábla avatáson, amikor az volt a benyomásom, ezt azért állítják, hogy igazából ne kelljen arra az emberre a maga valóságában emlékezni. Letudtuk ezt a dolgot, de nem emlékezünk, nem engedjük, hogy az a személy ma is hasson ránk.

Minden ember egy kincs, egy út, egy felismerés, és egy feladat is egyben. Pétert Jézus sokszor elhívta, sokszor elmondta neki szinte ugyanazt. Talán fogalmazhatunk így is: Ő volt az indulatai foglyaként élő ember, akinek meg kellett tanulnia belesimulnia Isten akaratába. Az egész élete arról szólt, hogy Isten, mint valami durva agyagot, a kezében tartotta, és gyúrta-gyúrta, hogy jól formálhatóként végül alkalmas eszköz legyen. Élete végén így lett képes arra, hogy Jézusért kereszthalált haljon. Mindig ugyanaz történik velünk, mert valahol ott van életünkben az az üzenet, amit éppen velünk és általunk akar tenni Isten. Vannak bizonyos érzések és pontok, amin keresztül edénnyé akar formálni mindnyájunkat. Adja Isten, hogy engedjük magunkat formálni. Ámen.

Fekete Ágnes

A szerző áhítata elhangzott a Kossuth Rádió Református Félóra című műsorának 2015. szeptember 23-i adásában.