Koroknai András 1998-ban letette a palástját, két évvel később vállalta, hogy az egyik első református börtönlelkész lesz Magyarországon. Munkáját 2016-ban Bonhoeffer-díjjal ismerte el a Magyar Testvéri Börtöntársaság és a Börtönlelkészek Magyarországi Szervezete.

Miért vállalta a börtönlelkészi szolgálatot?

Ez a kapu volt nyitva. 1998-ban lemondtam a lelkészi állásomról, mert „meghűlt körülöttem a levegő”, és úgy döntöttem a gyülekezetnek az a jobb, ha lemondok. Ekkor torkig voltam a hivatásommal. Egyébként sem vagyok az a tipikus lelkipásztor alkat, mindig is éreztem a magam alkalmatlanságát.

Mit csinált, amikor feladta a lelkészségét?

Amikor letettem a palástot, elmentem éjszakai sofőrnek a Magyar Postához. Ez egy nagyon jó előképzés volt, mert közelről megismertem a hétköznapi – gyülekezeten kívüli – emberek életét, stílusát, beszélgetéseiket, és azt a közszájon forgó trágárságot, amivel át van itatva honfitársaink beszéde. Másfél évig dolgoztam sofőrként. 2000-ben Csuka Tamás református lelkész, protestáns tábori püspök kezdte megszervezni a börtönlelkészi szolgálatot, én akkor az ő gyülekezetébe jártam. Ő szólt nekem, hogy nem lenne-e kedvem bekapcsolódni a börtönlelkészi szolgálatba. 2000. november 1-jével kerültem elsőként Nagyfára, ami akkor még az önálló, Nagyfai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet volt.

Amíg nem érkezett a felkérés, eszébe sem jutott, hogy újra lelkészként szolgáljon?

Amíg sofőrködtem, szenvedtem attól, hogy nem prédikálok, ugyanakkor jól is éreztem magam, mert nem volt rajtam az a feszültség, hogy fel kell mennem a szószékre, és nem tudom elmondani Isten üzenetét – ettől korábban megőrültem. Számomra fontos, hogy megértsem, mit üzen Isten az ige által. Emiatt, a lelki fejlődésem szempontjából is jó volt ez a másfél év. Engem is elsodort hajdanán a teológiai liberalizmus és a szövegkritikai nyavalygás. Még mielőtt letettem a palástomat, még elmentem egy újszövetséges tanácskozásra Budapestre. Amíg hazafelé utaztam, ellopták a táskámat, benne a görög nyelvű Bibliámmal, a görög-latin nyelvű Bibliámmal, a magyar Bibliámmal és az alapvető teológiai kézikönyveimmel. Ekkor új Bibliát vettem és újra elolvastam a Szentírást, elejétől a végéig, félretéve minden belém sulykolt és „feltuningolt” kritikai szemléletet. Arra kértem Istent, hogy tudjam úgy végigolvasni a szentigéit, ahogy ő adta, és hogy hajoljak meg az ige hatalma előtt. Talán azt is mondhatnám, amikor mindenféle előfeltétel nélkül olvastam az Írást „megvilágosodtam”.

Úgy érezte, Isten vezeti, hogy belépjen a börtönlelkészi szolgálatba?

Amikor a börtönlelkészi felkérés ért, Isten igékkel támogatott. Én ezeket az igéket Isten szájából és kezéből vettem, semmi olyan negatív élmény nem volt a lelkemben, hogy „na, én már csak erre vagyok jó”.

Félelem volt önben a börtönben való szolgálat miatt?

Hadd válaszoljak erre egy történettel. Utolsó gyülekezetemben a település iskolájában minden évfolytamban tartottam vallásórát. Pár hónapja már ott szolgáltam, amikor megtudtam, hogy van kisegítő iskola – akkor még így hívták a hátrányos helyzetűek iskoláját. Megkerestem az igazgatót, hogy szeretnék vallásórát tartani a gyerekeknek. Ott voltam másnap reggel. Összesen 47 gyerek járt oda három osztályba, 7 évestől 19 évesig. Az igazgató azt kérte, tartsam meg a három osztálynak egybe az órát, de ne csak egyet, hanem hármat. Minden csütörtökön gyomorideggel ébredtem, hogy nekem menni kell a kisegítő iskolába. Nem emlékszem, hogy egyetlenegy órát is elhagytam volna, de mindig ezzel a feszültséggel tanítottam. Tizenhat éve járok a börtönbe, de nem emlékszem egyetlen olyan napra sem, amikor gyomoridegem lett volna, amiért be kell mennem.

Nem volt olyan érzése sem, hogy fél bűnösök közé menni?

A börtönben bűncselekményt elkövető emberek vannak. Az egész világon pedig bűnös emberek. Ez két fogalom, ami összemosódik az egyházi és a világi embereknél is. Mindenki bűnös, de nem mindenki követ el bűncselekményt.

Hogyan fogadták a börtönben? Hiszen első fecskeként érkezett, nem csak önnek és a fogvatartottaknak, hanem a büntetés-végrehajtás dolgozóinak és a parancsnoknak is új volt a helyzet.

Az én egykori parancsnokom az első találkozásunkkor két órán át tanított. Nem mondom, hogy mindenre emlékszem, de egy mondatra nagyon is: „Magát nem azért küldték ide, hogy mindent értsen, ami itt történik.” A tizenhat év alatt sokat idéztem ezt… Azt is mondta a parancsnok, hogy még ne csomagoljak ki. Nézzem meg, bírom-e itt, vagy sem – erre adott három hónapot. Végül kicsomagoltam. Ehhez egyébként nagy segítség volt, hogy a parancsnok kocsit küldött a cuccaimért. Nem csak arra gondolok, hogy ez anyagilag is segítség volt, hanem lelkileg is jól esett.

Azóta eltelt tizenhat év, és most összecsomagolt.

Őszintén mondom, nem a legfelemelőbb élmény… Isten hatalmas volt arra, hogy nekem nagyon sok áldást adott a börtönben, az itt dolgozók és a fogvatartottak szolgálata által is. Nem könnyű elmenni. Szeretettel végeztem a szolgálatomat, soha nem emlékszem rá, hogy – legalábbis szándékosan – belegázoltam volna egy fogvatartott önérzetébe. Sőt, inkább az fordult elő, hogy a hivatásos munkatársak megkérdőjelezték, ha én valakivel igyekeztem jót tenni, mondván, hogy az illető nem is érdemli azt meg. Miért, én megérdemlem Isten kegyelmét?

Volt olyan, ami meglepte odabenn?

A börtönben három meglepetés ért. Az első az volt, hogy néhány hét után rádöbbentem: Isten a börtönben is Isten. Felnéztem az égre, és azt mondtam: Uram, ki gondolta volna?! Aztán telt az idő, megismertem a börtönben dolgozó állomány tagjait és rácsodálkoztam arra is, hogy milyen sok finom lelkű ember van köztük. Felnéztem az égre és azt mondtam: Uram, ezt már tényleg igazán nem gondoltam volna! A harmadik dolog, amire rácsodálkoztam az volt, hogy az elítélt, még ha a legszörnyűbb bűncselekményt is követi el – azaz életellenes bűncselekményért van elítélve –, akkor sem törvényszerűen gonosztevő.

Milyenek voltak az elítéltek?

Közöttük is nagyon sok intelligens ember van, de nagyon sokan olyanok, akiket én meg sem közelítek. Vannak szuperképességű elítéltek, vannak nagyon finomlelkűek, vannak, akik életbalesetek áldozatai – erre mondok is egy példát. Egy atyánkfiának meghalt a felesége, és összeroppant az élete. Ki-bejárt a börtönbe, haláláig. Ez életbaleset. Amíg élt a felesége, ők is úgy éltek, mint más átlagos magyar család: terhekkel, örömökkel, koccanásokkal, de szeretettel. Természetesen ahhoz, hogy valaki bekerüljön a börtönbe elítéltként, ahhoz az esetek zömében valamit el kell követni. A börtönlelkésznek is tudomásul kell vennie, hogy nem a szakszervezet utalja be oda az embereket, hanem a független magyar bíróság ítélete nyomán kerülnek be, az büntetésüket letölteni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy esetleg nem tévedhetett valaki. Előfordul tévedés a műtőasztalon, a szószéken és akár a bíróságon is. Tévedni emberi dolog.

Egy börtönlelkész utolsó munkanapja

2016 októberében elkísértük Koroknai Andrást az utolsó olyan napján, amikor mint állományban lévő református lelkész hirdette Isten igéjét a Szegedi Fegyház és Börtön három objektumában. Nézze meg képriportunkat is!

Találkozott ártatlan emberekkel odabent?  Sokan próbálkoztak azzal, hogy elhitessék önnel, hogy ártatlanul ülnek?

Ha sarokba szorítottak odabent, mindig elsütöttem: itt mindenki ártatlan, kivéve én, én egy bűnös ember vagyok. A börtönben nagy a kísértés, hogy eltussoljuk a felelősséget. Sokan azt mondják, nem azért kerültek börtönbe, mert súlyos dolgot követtek el, hanem mert – sorolják – hülye volt a bíró, az ügyvéd, Isten, vagy akárki, én pedig csak a levét iszom. De ez nem így működik! Én úgy tapasztalom, hogy vagy ő maga követett el valamit, vagy nagyon közel volt azokhoz, akik elkövették azt, amit a törvény büntet. Az is megesik szerintem, hogy esetleg nem az aktuális bűncselekmény elkövetésében marasztalja el a bíróság, hanem az életvitele miatt. Egy dolgot meg lehet úszni, tizet már nem.

Volt egy kiemelten nehéz időszaka a szolgálatának. Néhány éve egy fogvatartott akkor szökött meg, amikor önnel volt kimaradáson, egy gyülekezeti alkalmon. Hogyan élte ezt meg akkor?

Egy ilyen eset kijózanítja az embert. A szolgálati éveim alatt több mint harminc esetben engedtek ki velem embereket a börtönből. Szegedre a rövidtartamú eltávozásunk reggeltől estig szólt, de voltak olyan nyári hetek, amikor az intézet mindenkori illetékes parancsnoka elengedett bennünket három-négy napra. Ilyenkor kibéreltünk egy kollégiumot, és ott családostul eltöltöttünk egy hitmélyítő hétvégét. Soha semmi komolyabb baj nem volt. Azért vittem ki az embereket, hogy érezzék, mi a szabadság és a bezártság közötti különbség. Eltévesztettem a dolgot, mert azt hittem, hogy az a lelkület, amit én képviselek, távol tartja az embereket attól, hogy butaságokat csináljanak. Aztán „meglépett” az egyik atyánkfia.

Mi lett a következménye?

Az én gondatlanságom szörnyű kellemetlenséget jelentett a parancsnokomnak és minden dolgozónak. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy „lehúzták a rolót”, és egy ideig nem engedtek ki velem senkit. A bírósági tárgyaláson tanúként engem is meghallgattak. Szörnyű kényelmetlen helyzetbe hozott engem is, az intézetet is, nem volt könnyű ezt lenyelni, de Isten nem állt meg itt a történetben.

Később újra kihozhatta a gyülekezet tagjait a börtönből egy-egy istentiszteletre. Ez azt jelenti, hogy önnek a börtön vezetősége megbocsátott. De ön meg tudott bocsátani ennek a fogvatartottnak?

Amikor elmúlt belőlem a sértődés – mert én azt, hogy meglépett, személyes sértésnek vettem – elmentem az ő körletére, és lehívattam, majd leültünk beszélni. Azzal zárult a beszélgetésünk, hogy eljön a következő istentiszteletre, és bocsánatot kér társaitól és Istentől. Bocsánatot kért és szabadulásáig minden egyes istentiszteleten ott volt.

Szóval, megbocsátott…

Az igében az van megírva, hogy az ember haragja nem szolgálja Isten dicsőségét. Gyarló emberek vagyunk, alkalmasint azért is megharagszunk, ami nem ellenünk irányul. Ez az atyafi most járja a világot, mint kamionsofőr. Ha átlépte hazafelé a határt, akkor felhív, az én lelkemnek pedig jól esik vele beszélgetni. A börtönlelkészre is vonatkozik, hogy a fogvatartottakkal személyes kapcsolatot nem alakíthat ki, de ez nem jelenti azt, hogy a börtönlelkész nem szeretheti meg azokat, akiknek azért hirdeti Isten igéjét, hogy ez az ige a személyiségüket azzá formálja, amivé Isten teremtette.

Mennyire más egy börtönben prédikálni? Másként hatnak például szavak, mondjuk a „gonosztevő”?

Természetesen, amikor gonosztevőt mondok, akkor bibliai szót használok, és a kereszten lévő latrokra utalok. Én abban hiszek, hogy akár gyerekeknek, akár felnőtteknek, akár temetésen, akár esküvőn, vagy épp börtönben végzi a lelkipásztor a szolgálatát, az üzentet kell megtalálni és elmondani. Az a kérdés: Isten mit akar üzenni? Mert lehet persze ragozni, szabni-varrni, divatozni, de az nem az, amit Pál apostol ír, hogy „Istenből szólunk” (2Kor 2,17) – mi sokszor csak Istenről értekezünk, de nem Istenből szólunk.

Hallgassa meg, milyen egy igehirdetés a Szegedi Fegyház és Börtön Nagyfai objektumában.

Azt feltételezem, hogy egy börtönkápolnában ülő ember szívében talán erősebben van jelen a bűntudat vagy a bűnbánat, mint egy nagyvárosi gyülekezet templompadjában ülő átlagos ember szívében. Erre nem kell reflektálni az igehirdetésekben?

Nem kell azt gondolni, hogy a bűncselekményt elkövető ember sötétebb, mint a bűncselekményt el nem követő. Azt sem kell gondolni, hogy mindenki Isten igéjéért jön el egy-egy istentiszteletre. Van, aki azért jön, hogy találkozzon a haverjával, más hogy – amíg a börtönlelkész nem látja helyén a dolgokat – „csencseljenek” egymással, valaki azért jön, mert szeretne részt venni egy családi istentiszteleten, ahol közvetlenül találkozhat a szeretteivel, vagy valaki azért jön el, mert közeleg a kedvezménytárgyalása és szeretne a börtönlelkészből kicsikarni egy jutalomjavaslatot.

Ki lehet csikarni ilyet Koroknai Andrástól?

Valamit valamiért. Ha teljesíti valaki a jutalom feltételeit, megkapja. Jutalom jár például azért, ha valaki megtanulja Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltárát vagy tart egy előadássorozatot, például a Biblia történetéről, esetleg egy könyvéről. Egyébként például ingyen Bibliát sem adunk, és nem a pénz miatt, hanem azért, mert nem akarjuk erősíteni ezt az „úgyis lezsírozom, elintézem” stílust, sem a potyázás mentalitását.

Ha már a pénz szóba került: milyen az anyagi áldozatvállalásuk a börtönben istentiszteletre járóknak?

A legbeszédesebb példa, hogy van egy hosszú ítéletes atyánkfia, aki – tudtommal Magyarországon, a börtönökben egyedüliként – rendszeresen utalja a keresménye tizedét a Református Missziói Központnak. Vannak, akik esetenként utalnak adományt nekik, mert hálát éreznek az Úristen iránt – ez a Szegedi Fegyház és Börtön három gyülekezetében nem ritkaság.

Térnek meg emberek a börtönben?

A három objektumban összesen kétszázötven-kétszázhatvan ember van kapcsolatban a református börtönlelkészi szolgálattal. Ez egyébként jó statisztika, ha a polgári életben arányaiban ennyi ember járna istentiszteletre, minden református templomot bővíteni kellene. Akiknek valóságosan megváltozik az életük, azok kevesebben vannak, de vannak. Mondok néhány példát: a közelmúltban meglátogatott egy házaspár, a férj szabadulása óta ők rendszeresen járnak a szegedi dómba szentmisére. Katolikusok egyébként.

Önhöz járt istentiszteletre a börtönben?

Igen, de akkor még csak én jártam be rendszeresen Nagyfára. Időnként jött egy plébános is, vele is tartotta a kapcsolatot. A férfi, amióta szabadult, évente százezer forintot ajánl fel arra, hogy a fogvatartottaknak karácsonyi ajándékot vegyünk. Egy másik atyánkfia az egyik szegedi református gyülekezetbe jár. Miután szabadult Nagyfáról, eljött hozzám, hogy szeretne konfirmálni. Ez nem látszatkonfirmáció volt, eljött a családjával, hatvan éves elmúlt, amikor fogadalmat tett. Ősszel ott voltam egy istentiszteleten abban a gyülekezetben, kerestem a szememmel az én barátomat, de nem találtam. Nagyon el voltam keseredve, hogy nincs ott. Aztán, amikor az úrvacsorára került a sor, az atyánkfia ott volt a sorban. Ez csodálatos, felemelő érzés volt. Buzgón adtam hálát Istennek.

Voltak mások is?

Természetesen! Van olyan, aki Tatabányán, más Füzesgyarmaton jár gyülekezetbe. Utóbbi mesélte, hogy az első vasárnap, amit újra otthon töltött, elindult a templomba, útközben találkozott régi ismerőseivel, kérdezték tőle, hogy hova megy, mondta, hogy istentiszteletre. Erre ők azt vágták a fejéhez, hogy a börtönben meg is hülyült, nem csak letöltötte az ítéletét. Bement a templomba, és azóta is az egyik motorja a gyülekezetnek. Vannak ilyenek is de Magyarországon nem azért épül néhány új börtön, mert ez lenne az általános, hiszen akkor a meglévőket kellene bezárni. Én meg vagyok győződve arról, hogy a szabadult testvérek társadalomba való visszailleszkedése a templomon keresztül vezet, és amíg ez nem így van, addig az lesz a helyzet, amit ma tapasztalunk. Jóllehet, az állam nagy költséget vállal a reintegráció érdekében, de hát „akiket Isten lelke vezérel, azok az Isten fiai”. Sokat épültem a börtönlelkészi szolgálatom alatt lelkileg, és ez azért történt, mert Isten felhasználta azokat, akik ott az ítéletüket töltötték.

Hegedűs Márk, fotó: Kalocsai Richárd