Mindenki látott már unalmas szappanoperát a televízióban. Ezek tele vannak úgynevezett egydimenziós karakterrel. Előre tudjuk, hogy milyen, ő a gonosz, és mindig is így fog viselkedni. Attól jó egy történet és az ember is attól érzi jól magát, ha egyfelől biztonságban van, másfelől viszont érdekes előre nem kiszámítható események történnek. Azért jó Jézussal élni, azért jó, őt valóságnak látni, mert vele ilyen az élet: nem kiszámítható, nem unalmas, nem egydimenziós, hanem nagyon színes, és mégis örömteli törtnet a Krisztus útja, a mi utunk.

Ha végigolvassuk az evangéliumot, akkor folyamatosan megdöbbenünk. Itt is ez történik. Jézus elég erőszakosan lerázta a tanítványait. Nem akart velük lenni. Nem sokat magyaráz, nem udvariaskodik egyáltalán: gyorsan menjetek el! A tanítványok pedig semmit nem értenek. Egész éjjel ott lebegnek a vízen, és várják Jézust. Ha lett volna órájuk, talán negyedóránként megnézik, mi van, hova tűnt? Azt mondta, elbocsátja a sokaságot és jön. Merre? Mikor? Nem túl kényelmes ágyak vannak ezen a kicsi bárkán. Talán egymásnak dűlve múlatják az időt, igyekeznek türelmesek maradni. Olyan balgabután követik Jézust.

De miért várja meg Jézus az estét, és a reggelt? Talán azért, mert ő is küzd magával. az ötezer ember megvendégelése után vagyunk. Talán valami kísértést érzett magában a hatalomra, fel kellett dolgoznia azt, ami történt, hiszen a kenyércsoda kifejezett messiási jel volt. De nem vele történt, át kellett adnia az Atyának. Ha valaki volt már sikeres helyzetben, ha állt már egy színpadon úgy, hogy mindenki tapsolta, akkor tudja, hogy ezek legalább olyan nehéz helyzetek, mint a kudarcok.

Át kellett adja a sikert az Atyának. Utána pedig egészen különös módon jelent meg a tanítványoknak. Azt látták, hogy kísértet jön. Mert Jézus nem azt teszi, amit tőle elvárnak. Jézus másnak tűnik, mint amit róla gondolunk. A szemünk becsapható. Jaj, hányszor hittem én is életem folyamán, hogy Jézus kísértet, hány olyan eseményről tudnék beszámolni, amikor megijedtem attól, amit Isten tett velem. Nem értettem, magam hibáztattam, sikoltottam, kértem, jajgattam, de nem értettem Isten szándékát. Nagy gond van a mi hitünkkel. Hiszen megvannak a sztereotip, szokásos elgondolásaink, hogy Jézus, hogyan van jelen az életünkben, neki mit kell mondani, mit várunk el tőle, és mindent, de mindent becsatornázunk ebbe a képbe.

De mi van akkor, ha nem ez történik? Jézust néha kísértetnek látjuk, de attól még Jézus az. Abban a pillanatban, amikor a sokk bennünket ér, nem fogjuk tudni ezt értelmezni. Ilyenkor egyetlen dolgunk van, hogy várjunk, hogy maradjunk jelen, figyeljünk Istenre, hagyjuk, hogy megszólaljon! Jézus meg is szólal. Azt mondja a tanítványoknak: "Bízzatok! Én vagyok. Ne féljetek!" Mivel vártak és jelen voltak, és szerencséjükre nem is nagyon tudtak volna elmenni, ezért Jézus megjelent, de nem szokványos módon.

A vízen járni nem kötelező. De ha Jézust akarjuk követni, akkor mindenképpen el kell engednünk ketreceinket, megszokásainkat, sémáinkat, mert Jézus nem szokásos módon közeledik, nem azt teszi, amit mi akarunk. Minden tettével egyre több hitet ad. Jézust nem ott kell keresni, ahol a szokások vannak. Jézustól ne azt várjuk, hogy azt tegye, amit mi gondolunk. Mert, ha ezt érezzük a szívünkben, hogy jól van Jézus, és szinte megveregetjük a vállát, hogy jól teljesítettél, úgy van, ahogy megmondtad, akkor az a valaki nem Jézus, akit meglapogattunk.

A mi Istenünk, a meglepetések Istene. Érdemes engedni Jézust, hogy meglepjen bennünket. Engedni őt, hogy úgy jöjjön el felénk, ahogyan ő akar. Ezt adja meg Isten! Ámen.

Fekete Ágnes

illusztráció: Dimény András

A szerző áhítata elhangzott a Kossuth Rádió Református Félóra című műsorának 2017. május 3-i adásában.