A református önértelmezésnek sajátos karaktereit próbálom meg a következőkben felvázolni, ami nemcsak identitásunk része, hanem talán a kívülállónak is segít megismerni és megérteni minket jobban. Teszem mindezt abban a tudatban, hogy nemcsak a világ reformátussága, hanem a magyar reformátusság is sokszínű, helyi hagyományokkal átitatott. Önképében és ezekben a fogyó, de még mindig létező hagyományaiban is kitapintható a történelmi lenyomat, hiszen egy ellenreformációban végletekig kivéreztetett és azóta kisebbségben élő dunántúli református lényegesen különbözik a kálvinista Róma által meghatározott kun, hajdú és bihari ivadékoktól, ahogyan az erdélyi fejedelemség örökségét magáénak tudó erdélyi református is az alföldi mezővárosok paraszt-polgáraitól. A 20. század elkezdi szétzilálni ezeket az évszázados közösségeket és az urbanizáció-modernizáció kihívásaiban találnak egymásra a nagyon is különböző hagyományok.

A magyar protestantizmusban, de különösen a magyar reformátusságban, amit magyar vallásnak is neveztek a 19. század végéig, mélyen ül a történelmi tudat és a múltban létező szellemi fölény, amelynek emléke nemcsak kísért, hanem amiből még mindig él is abban az értelemben, hogy belső erőtartalékait mozgósítani képes, amikor a kálvinista tudatról van szó. Ennek felmutatása is nagy érték, érdemes újra felfedezésre. Az, hogy kik voltunk! De sokkal izgalmasabb kérdés, hogy kik vagyunk. Mert, hogy mivé leszünk, János apostol szerint az alapozza meg, hogy kik vagyunk? Megpróbálom a jellegzetességet megragadni befejezetlen jelen időben.

Mindenekelőtt a református identitás kérdése izgat, amit színez az a sajátosság, hogy magyar. Nem mellékes ez a szín, mert folyamatosan előtérbe tolakszik, s ha nem, akkor emlékeztetnek rá azok, akik a keresztyénséget és reformátusságot csupán idői dimenzióban látják. Az ötszáz év is ilyen. És a 19. századi romantikus történelemszemléletet levetkezni nem tudó kérdés, hogy ki a régebbi is ilyen. Mikori a református egyház? Hol kezdődik? Hiszem és vallom, hogy Jézus Krisztusnál. Az örökkévalóságba az idő bármely pontjáról ugyanannyi idő alatt lehet eljutni. A hit kontinuitása pontosan abban erősít, hogy a megnyilvánulásának körülményei változnak, de lényege nem. Kálvin erre tapintott rá, amikor bűnvalló imádságában a mindenkori, befejezetlen jelenben élő Isten népéről azt mondja, hogy „együtt vagyunk az angyalok és üdvözült lelkek társaságában”. Az időiség teológiai dimenziójában másképp ez nem is értelmezhető, hiszen ha Krisztus az Egyház feje és időiségben nem ér össze a (megjelenő egyház)testtel, ami másfél évezreddel később született, akkor a születés utáni fej nélküli eszmélésben keresett magának és találta meg Krisztusban a főt. Márpedig nem ez történt. A reformátorok a keresés bizonytalanságában megsejtették, a hit bizonyosságában pedig az addig eltakart vallásosság fátyola mögött meglátták újra Krisztust és rátették az életüket. Református önértelmezésben az egyház nem ötszáz, hanem kétezer éves. A keresztyénség kezdetéig vezethető vissza.

Ha a reformátusság elé engedjük a magyar jelzőt, akkor a múlt vet fel kérdéseket. Kik voltak a reformátusok ősei? És meddig követhetők vissza a magyarság történetében vérségileg? Feszty Árpád, amikor a körképéhez a honfoglalók karakterét kereste a magyarok között, a felvidéki reformátusok között találta a legjellegzetesebb arcokat, akik a török hódoltságot jórészt a Csallóköz mocsaraiban vészelték át. A mezőségi pusztuló magyarság, szintén református, abban fogyott el, hogy ezeréves mozdulatlanságában kiszívta életerejét a történelem, mert nem adta meg magát hódítóinak, még saját urainak sem, akik munkáját, s vele életterét más nyelvű népnek adták oda. A nyugati magyarság töredékei az őrségi reformátusságban a 20. század közepéig hordozták nemcsak a sajátos magyar építészetet, hanem a székelyekkel közös szókincsüket is. Az időiség a nyelv és tudat felől nézve is több, mint ötszáz éves. Szent László király legendáját a Tordai-hasadék vagy a bögözi református templom ősibben hordozza, mint a barokkban díszített kései mása. A reformációban ezért is jelenhetett meg az önostorozás a bűnök miatt, mert sem nyelvi, sem tudati meghasonlása nem volt a magyarságnak, akarata annál inkább a létkrízis magyarázatára és megoldására. A nyugatot járt peregrinus hazatérve hozta az új eszméket, de itt valahogy mindig sajátos ízt kapott az angolszász területről érkező puritanizmus éppúgy, mint a német pietizmus.

Jakab Bálint

forrás: Reposzt