Csodálkozva néznek utána a helybéliek Szász-Anhalt tartomány falvainak kis útjain a magyar turistabusznak, pedig nincs ebben semmi különös: évről évre járnak Wittenbergbe tanulmányútra a budapesti teológusok, és a reformáció ötszázadik évében is sok program várja itt a világ reformátusait. Talán a magyar rendszámnak szól a kitüntetett figyelem: a keletnémet közép- és idősebb generáció emlékeiben még elevenen élnek a Balaton-parti nyarak, ugyanis a kommunizmus hosszú évtizedei alatt csak a magyar tenger partján találkozhattak az NSZK-ba szakadt rokonaikkal. A magyarokat, e közös történetnek hála, kicsit talán még nagyobb szeretettel fogadják itt, mint másokat.

A vártemplom tornya a várossa

Wittenberg csendes kisváros az Elba partján, a világörökség része – a szocialista idők elsősorban a régió vegyiparát, nem pedig kulturális emlékeit fejlesztették, pedig a nemrégiben gyönyörűen felújított óvárosban járva a középkori történelem egyik fontos emlékhelyét, a reformáció bölcsőjét találjuk, ahova évszáza­dokon át zarándokoltak el tanulni vágyó fiatalok és a szellemi élet nagyjai, hogy találkozzanak egymással.

Azt persze, mivé lesz Wittenberg, senki sem láthatta előre 1502-ben, amikor III. (Bölcs) Frigyes választófejedelem megalapította a városka egyetemét – ugyanis neki Wittenbergben volt az egyik rezidenciája, és 1486-ban ide, a csendes, eldugott vidéki kisvárosba helyezte kormánya székhelyét. 1508-ban Luther Márton nagy csalódottsággal költözött ide az erfurti kolostorból, hiszen a város csendje nem sok jót ígért a szellemi pezsgésre vágyó, tehetséges fiatalembernek.

„Itt állok, másképp nem tehetek" – a Luther-zokni kedvelt relikvia

Wittenberg 1938 óta a Luther­stadt előnevet viseli – magyar szemmel egészen szokatlan kultusza van itt a német reformátornak, akiben egyben a német identitás egyik fontos megalapozóját is tisztelik: Luther itt nemzeti hős, akinek az alakjával előszeretettel éltek (vagy visszaéltek) aktuális hatalmi törekvések az elmúlt évszázadok során. Innen nézve nem is olyan furcsa, ha azt látjuk, hogy valaki Luther nagyméretű, vörös mellszobra mellé telepszik le egy sörözőben egy zacskó kifőzhető Luther-tésztával, vagy ép­pen egy, a reformátor sziluettjét for­mázó süteménykiszúróval. Wart­burg vára és Eisleben, a reformátor szülővárosa mellett Wittenberg az egyik központja a Luther-áruknak, a zoknitól kezdve a sörön át a kilencvenöt gumicukrot tartalmazó édességes vödörig.

A világ leggyakrabban fényképezett kapuinak képzeletbeli versenyén előkelő helyen szerepelne a vártemplom, azaz a Schlosskirche kapuja – még akkor is, ha mai állapotában már lehetetlen lenne rá bármit is kiszögezni. A míves rézkapun azonban ott olvashatók a tételek, a felette lévő mozaikon pedig a város két reformátora, Luther és Melanchthon láthatók: Luther a német Szentírást, Melanchthon az ágostai hitvallást tartja Krisztus keresztje alatt.

A vártemplom rézkapuján a 95 tétel szövege olvasható

A templomba térve történelmi arcképcsarnokba lépünk – az egyik üvegablakról például Dévai Bíró Mátyás portréja üdvözli a kései utódokat. A vártemplom tornya a választófejedelem rezidenciájának egyik bástyája – nem véletlen hát, hogy Luther Márton az erős vár metaforáját használja legismertebb énekében, amely kezdősorának hitvallását nagy arany betűkkel hirdeti világgá a torony. Isten olyan erős vár, hogy még a halál árnyékának völgyében is meg lehet nyugodni benne: a templom épülete Luther mellett Bölcs Frigyes és Melanchthon sírhelyéül szolgál.

Minden kornak a ma­ga módján kell hozzáférnie a történetekhez – a 16. század elején a nyomdászat volt a kor eme modern nyelve. Idősebb és ifjabb Lucas Cranach – akik egyébként mindketten a város polgármesterei, igen sikeres vállalkozók voltak – sokat tettek azért, hogy a kései századok is megismerhessék képeikről Luther tanait, illetve személy szerint azokat, akik lelkesen támogatták a reformáció ügyét. A Schlosskirchétől a főtér felé ballagva érdemes betérni a csendes, meghitt Cranach-udvarba, ahol ma is működik egy apró nyom­da – annak idején, a sokszorosításnak há­la, röpiratok és Luther-arcképek járhatták be egész Európát.

A főtérről – ahol büszkén áll egymás mellett Luther és Melanchthon szobra – kis sikátor vezet tovább a városi templomhoz, a Stadtkirchéhez, amelyben csend, letisztultság és Cranach-képek tanúskodnak Luther prédikációiról és a reformációról a pasztellszínű belső térben – a Reformationsaltar oltárképén szereplő bibliai jelenetekben például nem szenteket ábrázolt a mester, hanem a város mecénásait. E falak között hangzottak el az első német nyelvű protestáns istentiszteletek, amelyeknek tanításai többek között Cranach-képeken is viszontláthatók – például azon a festményen, amelyen a prédikáló Luther és az őt hallgató gyülekezet között a megfeszített Krisztust ábrázolta a művész. De a város maga is tanít, akaratlanul, ha nyitott szemmel járjuk: kint, a Stadtkirche mellett éppen lángszóróval égetik ki a gyomnövényeket a kockakövek közül – ki tudja, talán azért, hogy a mai embernek is némi iróniával jusson eszébe a középkor emberét rettegésben tartó tisztítótűz.

A hatalmas graffiti Husz Jánosnak állít emléket a Sternstrassén

A városban szerte felbukkanó falfestmények is tanúságtevők – bár egyre ritkábban készülnek freskók a templomfalakon belül, kívül azért születik egy-egy, már ha így tekintünk a Wittenbergben fel-feltűnő hatalmas, egész tűzfalakat beborító graffitikre, amelyek mások mellett a reformáció történetét is megszólaltatják, az utcára viszik. Nemcsak elismert graffitiművészek, hanem a naiv falfirkászok is alkotnak: a város sikátorainak falán a Schlosskirche és a Stadtkirche alakja is feltűnik.

A város utcáit róva érdemes a falakat figyelni: sok meglepő és ismerős név köszönhet vissza azokról a táblákról, amelyek a városban járt híres emberekre emlékeztetnek. Csak néhányukat említve: Goethe, Faust doktor, Napóleon, Gorkij, Giordano Bruno, Shakespeare – és Sylvester János.

A volt rendház felé haladva a ma is működő wittenbergi egyetem (Martin-Luther-Universität Halle-Wittenberg) és az onnan pár méterre fekvő Melanchthon-ház mellett is elsétálunk. Wittenberg védőszentje Mária mellett Augustinus volt, az ő tiszteletére építettek kolostort itt a szerzetesek a történelmi belváros keleti részén. A hatalmas épület, amelyet Luthernek adományozott a választófejedelem, ma is a reformátor, illetve az őróla szóló múzeum otthona. E ház nemcsak Luther családi életének, hanem a híres asztali beszélgetéseknek is színhelye – a kiállítótérben ezért ugyanúgy megjelennek a reformátor személyes tárgyai, mint csuhája vagy kupája, és azok az installációk is, amelyek segítenek elképzelni, hogyan élhetett itt annak idején a naponta negyven-ötven embert ellátó, reformátori udvar. A tárlaton az elmúlt évszázadok Luther-értelmezései is megjelennek, megmutatva, melyik kor hogyan használta fel saját politikai céljaira a reformátor alakját.

A kolostortól további pár perc sétára, a turistabusz-parkoló mögött árválkodik a Luther-tölgy: a fát annak emlékére ültették, hogy itt égette el a reformátor az őt kiátkozó pápai bullát, egyébként azon a helyen, ahol a halottakat is elégették. A nagy munkanélküliséggel küzdő régió maga is kicsit árva itt, az Elba fehér homokbuckáinak a partján – talán mégsem csoda, ha jól megnézik a tartomány útjain a magyar turistabuszt.

Szöveg és fotó: Bagdán Zsuzsanna

A cikk megjelent a Református Lapja 2017. szeptember 3-i számában.