Maróthi György (1715–1744) tehetős debreceni polgárcsaládból származott. 1732-ben hét évig tartó külföldi tanulmányútra indult, melynek során a nagy svájci és holland egyetemek előadásait látogatta. Svájcban a zenével, Hollandiában a kísérleti fizikával került közelebbi kapcsolatba. Hazatérve a Debreceni Református Kollégium történelem, matematika, latin irodalom és retorika professzora lett.
Pedagógiai tevékenysége széles skálán mozgott, túlzás nélkül állítható róla, hogy igazi tanár volt, akire maradandó oktató-nevelő munkája miatt emlékezhet a hálás utókor. Az egykorú iskolázás egyoldalú latin-filológiai művelődési irányával szemben az élő modern nyelvek (francia, német) tanítását szerette volna elérni. A földrajzoktatásban a leíró földrajzon kívül bevezette az általános és csillagászati földrajzot is, az ő kezdeményezésére állították fel az első debreceni csillagvizsgálót. Az Arithmetica… (1743) című munkájában magyar nyelven tárgyalta a számtan elemeit. A könyvet a református iskolák a következő évszázad elején is használták.
Igazán kiemelkedő hatása nem szorosan vett professzori munkájából eredt, hanem a szabadidejében, tanítványai és a szélesebb közönség épülése, gazdagodása érdekében vállalt, úttörő jellegű feladataiból. A Bázelben és Zürichben hallott ritmikus és többszólamú templomi éneklés élménye ébreszthette fel benne az igényt a magyarországihoz képest sokkal modernebb, élettelibb zenei megoldások iránt, szerette volna ezeket a zenei vívmányokat itt is meghonosítani.
1739 tavaszán kezdett terjedni Debrecenben is a negyedmillió áldozatot követelő pestisjárvány. A város lakosságának legalább kétharmada meghalt, és az itt maradt 30 diákból választott ki Maróthi négyet, akiket a saját házánál megtanított a harmóniás éneklésre, hogy segítsék a kis számú megmaradt lelkészt. Veszprémi István, Szalatsi Mihály, Szőnyi Benjámin és Dávid Ferenc maguk sem gondolták, hogy történelmet írnak énekes temetési szolgálatukkal. A fiatal professzor maga tanította be nekik a szólamokat, és rájuk bízta a kórus további megszervezését. A kórus egy lett a kollégium többi önképző csoportjai között, Maróthi nem is karnagya, hanem felügyelő tanára volt az énekkarnak, melyet ekkor még csak a köznyelvi cantus megnevezéssel illettek.
1743-ban kiadta a Szenczi Molnár Albert-féle Magyar zsoltároskönyvet, amelynek függelékeként megjelentette az első magyar nyelvű zeneelméleti munkát. A Genfi zsoltárokat a Claude Goudimel által megharmonizált változatban énekeltette diákjaival, így Maróthinak köszönhetően kerültek be a köztudatba és az énekeskönyvekbe. Hatásának tekinthető, hogy feltűnő módon az 1740-es évektől kezdenek a református kollégiumokban alakulni a kórusok.
Megírta az első magyar szolfézskönyvet A Harmoniás Éneklésről való rövid Tanítás címmel, amely a kóruséneklés alapjait foglalja össze kottapéldákkal és a zenei írás-olvasásban teljesen járatlanok számára is értelmezhető alapos magyarázatokkal. Munkájával megalapozta a magyar kóruskultúrát, amelyre Kodály Zoltán világhírűvé vált módszerét alapozhatta. Ezért nevezte Ádám Jenő (a Kodály-módszer kidolgozója) Maróthit „a magyar zenepedagógia és zeneelmélet első legrégibb mesteré”-nek. „Világhíressé vált kórusművészetünk magját őt vetette el.”
Bár 29 évesen elvitte a korai halál, de az általa alapított, kezdetben fiúkórusként, ma már ifjúsági vegyeskarként azóta is folyamatosan működő Kántus továbbvitte szellemiségét, hogy hitben és munkában edzett generációkat neveljen.