A horvátországi Szlavóniában az alig kétszáz református lakta, még többségében magyar településen, Harasztiban minden március 15-én összegyűlik a falu apraja-nagyja a faluközpontban álló – immáron nem egyetlen horvátországi – Petőfi-mellszobornál, hogy ünnepeljen és emlékezzen. Megtépázott ez a kevéske magyar reformátusság, de kitartó és lankadatlan, ezért ünnepeljük azt, hogy még vagyunk. Elénekeljük nemzeti imádságunkat, és a gyermekek nagy bátorsággal és bizonyítási vággyal mondják el kis versikéjüket. Esetenként majd kitörik a nyelvük, mert nehéz kimondani az otthon már nem használt magyar nyelv különleges szavait. De mindannyian tudják, ki volt Petőfi Sándor, hangosan szavalják a Nemzeti dalt, és velük suttogják a szülők, nagyszülők is: „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.” Felzendülnek az énekek: Kossuth Lajos azt üzente, Gábor Áron rézágyúja, és szól a magyar ének.

A kívülről talán szokványos alkalmi műsor életben tartó szívdobbanás, mert még ez tartja itt a magyarságot ebben a talán történelmi pillanatban. Nem az a feladatunk, hogy a történelmet magyarázzuk, hanem az, hogy keressük vele a kapcsolatot. Damjanich János és Knézich Károly aradi vértanúk, Ács Gedeon, Kossuth Lajos tábori papja és a száműzött Kossuthot meglátogató Béni Izsák is a mai Horvátország területén születtek, ők jutnak nekünk, horvátországi magyaroknak eszünkbe az 1848-as szabadságharc és forradalom ünneplésekor. Különböző társadalmi helyzetű, hivatású személyek – katona, lelkipásztor vagy pont egy gazda – hívattak arra, hogy áldozatot hozzanak a nemzeti eszméért, a megmaradásért, a szabadságért.

Mi hiányzik most nekünk, és ki veszi el tőlünk, ami hiányzik? Mi itt jól tudjuk, milyen ára van ennek a mostani békének, és talán jogosan várnánk, hogy ne hagyjuk elveszni azt, amiért oly sokan szenvedtek és adták az életüket. Huszonöt évvel ezelőtt még fegyverek ropogtak és bombák robbantak a vidékünkön. Ma békésen leng a zászló, és ünneplünk egy eszmét, amely korát meghaladva ébredt öntudatra, ezért a körülöttünk most is ólálkodó gonosz erők könyörtelenül letörték sarjadásában. Szabadságban élünk, törvények, előírások biztosítják jogainkat, minden feltétel adott, hogy megmaradhassunk magyarnak és reformátusnak pont itt, ahol most vagyunk, azonban mégis sokszor vagyunk fásultak, elégedetlenek, reményvesztettek.

Ebben a böjti időszakban alkalmunk van megvizsgálni önmagunkat, hogy kik is vagyunk valójában, és miért nem tudjuk elfogadni a jelent, amikor az Isten tényleg minden tehetséggel megáldott bennünket, és elhívott arra, hogy teljes életet éljünk őáltala és őbenne. Miért nincs bennünk alázat? Pedig oly sokszor megaláztattunk már, de mindig van bennünk elég virtus, hogy hibát keressünk és találjunk ott is, ahol nincs, és ha nincs már kire-mire támadnunk, akkor magunkba fordulunk, önsajnálatba esünk.

Nem az általános magyar jellem körvonalait akarom itt megrajzolni, hanem azt szeretném kiemelni, hogy tényleg túl sok rosszat vagyunk hajlamosak a másikról és magunkról képzelni. Pedig semmi dolgunk nincs, csak tenni azt, amire az Isten elrendelt bennünket, hogy mindenünket, amit adott nekünk, végre bátran használjuk és megosszuk egymással. Jelen esetben ünnepeljük azt a fenséges szabadságot, amelyet az ősök oly sokszor akár vérrel, szenvedéssel vagy puszta létükkel, nyakas kálvinista mivoltukkal helytállva őriztek, mint a legértékesebbet: Isten ajándékát.

A kis magyar falu, Haraszti rövid kis megemlékezése a Szózat eléneklésével zárul: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar! (…) Itt élned, halnod kell.” És mindenki hazaindul: szülők, nagyszülők örömteli szívvel, könnyes szemmel, kézen fogva az ügyes kis szereplőket. Addig, amíg van bennünk egészséges öntudat, a másik ember iránt érzett, a Krisztustól kapott szeretet, addig lesz hitünk, reménységünk és kitartásunk a szürke mindennapokban is, megőrizve és élve méltóságosan mindazt, amilyennek Isten teremtett minket. Ezzel a reménységgel imádkozzuk minden alkalommal: „mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”

Szenn Péter
A szerző a Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház püspöke

Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2018. március 11-i számában.