Kálvint olvasva azon gondolkodtam, vajon hogyan írná meg A keresztyén vallás rendszerét a ma emberének. Milyen példákkal támasztaná alá érvelését? Talán beépítené a természet- és társadalomtudományok eredményeit mondanivalójába. Mert ha a valóság talaján állnak, ezek is Istenről beszélnek.

Az emberrel, mint társas lénnyel foglalkozó tudósok azt mondják, nem vagyunk képesek magunkat egyedül megismerni. Szerintük a kapcsolatainkon keresztül, a másokkal való beszélgetés, együttlét során alakítunk ki egy képet önmagunkról. Észre sem vesszük, de legtöbbször kapcsolataink, csoporttagságaink, szerepeink segítségével mutatjuk be magunkat. A tulajdonságokkal, melyekkel magunkat jellemezzük, másokhoz viszonyítjuk magunkat. A tudósok ezt a jelenséget „tükrözött én”-nek nevezik. Kálvin is erről beszélt a maga korának, mikor azzal kezdte nagy művét, hogy az ember csak Istent szemlélve ismerheti meg önmagát.

A világról alkotott képünk sokat fejlődött, de van, ami nem változott az elmúlt félezer évben: a megismeréshez két ember kapcsolata szükséges. Minden kapcsolat egy nagy kaland: együtt töltött idő, egymásra figyelés, melynek során a másik beenged az életébe, érzelmi kötelék alakul ki közöttünk, bizalmába fogad, megnyílik számomra. Ebben nemcsak az a fantasztikus, hogy megismerem a másikat, hanem az is, hogy az ő lelkének tükrében képes vagyok magamat is meglátni. De kapcsolatunk nemcsak énképemre, hanem jellememre is hatással van. Megváltoztat.

A keresztyén élet: önmagunk és a Szentháromság Isten megismerése, kapcsolat a Mindenhatóval. Az Atya emberré lett Krisztusban, hogy a Fiú tekintetében felfedezzük az Istent és magunkat. Olyan Istenünk van, aki nem egy virág akar lenni az ablakpárkányunkon, hanem életre szóló kapcsolatot szeretne velünk, melyben is változunk. Ha innen nézzük, akkor a keresztyén élet a legnagyobb kaland lehet számunkra.

Feke György

Az írás megjelent a Reformátusok Lapja Kálvin-emlékévek rovatában.