Őseink a reformáció során sok eltorzult és károsnak mondható hagyománytól szabadították meg hívők százmillióit, ám a protestáns emberek olykor furcsálló csodálkozással, olykor leplezett irigységgel néznek katolikus testvéreikre, hogy náluk sok szokás megmaradt, amelyek ha nem biblikusak is, de mégiscsak izgalmasak, és hasznosak lehetnek a hívő ember számára. Egyik ezek közül a zarándoklat. A szent hely felkeresése helyett ezúttal maga az út volt a fontos. A sok­színűen gazdag sokorói és bakonyi erdei utak, amelyeken a zarándokok életük azon kérdéseiről beszélgethettek és elmél­ked­het­tek, amelyek­re a mindennapok során nincs idejük és figyelmük. Az ökumenikus zarándokok számára a vezeklés vagy a valamilyen betegségből való gyógyulás nem lehetett cél, ugyanakkor a bizonyos ügyért való imádkozás igen: most azért, hogy a globalizálódó világban és az egységesülő Európában mi, keresztyének is legyünk végre egyek.

Baleset

Kérdezhetnénk, hogy miért éppen a reformáció évében kellett ezt a programot megszervezni. A válaszhoz egy baleset adta meg az illusztrációt. Néhány zarándok elment úszni a teveli tóba, ám az egyik lánynak megvágta a szilánk a lábát, és patakzott belőle a vér. A túlparton az evangélikus fogta össze a sebet és állította meg a vérzést, a katolikus úszott és futott segítségért, míg a református vigyázott rájuk. A keresztyén egyháznak is olyan sebei keletkeztek a történelem során, amelyeket most is ideje ellátni. Ezek egyike a szétszakítottság.

Katona Viktoron túl a többi szervező is szorosabban kötődik felekezetéhez, így a pápai református lelkész, Szakács Gergely, a teológus Katona-Hegedüs Anna, Varga Gyön­gyi evangélikus teológiai tanár, valamint a bakonybéli rendház vezetője, Halmos Ábel atya. Többen segítették a zarándoklatot, köztük János testvér, református bencés szerzetes.

Az öt Sola

A zarándoklat az öt Solára épült. Olyan kérdéseket kaptak a résztvevők, mint hogy mit jelent számukra a Szentírás, a hit vagy éppen saját felekezetük, vagy hogyan találkoztak eddigi életük során Isten kegyelmével, és ha Krisztus ma azt kérdezné tő­lük: „Hát ti kinek mondotok engem?”, mit válaszolnának. Az „úton já­rók” a napi átlag húsz kilométereket beszélgetve vagy egy-másfél órás csendes szakaszokban tet­ték meg. Úgy men­tek keresztül erdőkön, szurdokokon, mezőkön, úgy hagytak el fákat, réteket, és úgy jöttek ezek helyett újak, ahogyan az élet feladatai követik egymást. Fontosak voltak a gyalogmenetekbe ékelődött kiscsoportos beszélgetések is, amelyeken a résztvevők megoszthatták egymással saját élményeiket, kérdéseiket. A szervezők törekedtek arra, hogy a jelenlevők megismerkedjenek egymás énekeivel is, közösen szólaltak meg a katolikus vesperások és a református zsoltárok.

Közös kincseink

Már a zarándoklat kiinduló pontja, a győri bencés gimnázium is számottevő helyszín nemcsak a katolikus hívők, de minden magyar ember számára, ugyanis itt tanult Deák Ferenc, Jedlik Ányos vagy éppen a Kisfaludy testvérek. Pannonhalmán jó volt látni, hogy nem lesz hagyományaiba porosodott múzeum: pár éve alaposan átalakították és „megtisztították” a templomteret, mertek hozzányúlni a 19. század második felében kialakított historikus székesegyházhoz, hogy újra szerzetesi templom legyen belőle. Bakonyszentlászló szép középkori evangélikus temploma után Bakonybél következett. A rendszerváltás során visszakapott rendházba és környékére visszatért az élet. De még milyen!  Amikor az egyik szerzetesnek feltették a kérdést, hogy valójában mit csinálnak itt, azt válaszolta: „Elesünk, felállunk, megint elesünk, és újra felállunk.” Szent Gellért remetebarlangja mellett a három felekezet képviselője az ottani forrásvízzel és Krisztus jelével minden zarándokot a keresztségre emlékeztetett. Jó érezni, hogy tényleg egyek vagyunk.

A lényeg felé

A zarándoklat innen Pápa városa felé vette az irányt, amely sok száz éves kollégiuma vagy az elsőként itt kinyomtatott Heidelbergi Káté miatt a reformátusok „zarándokhelye”. Sokan nem gondolnák, hogy mennyit gazdagodott az elmúlt évtizedekben! Ebben pedig nem elhanyagolható a virágzó református gyülekezet szerepe, amely nem csak saját közösségét szervezi újjá szisztematikusan: pár éve korszerű és szép közösségi házat épített, s most készült el a korábbi Ótemplomból felújított új épületegyüttes, amely architektúrájával, megújuló gyűjteményével, Kálvin Kávézójával még szerethetőbbé teszi a várost.

Ahogy a zarándokút összekötötte egymással a városokat és falvakat, úgy a zarándokokat is: a baráti tekintetek és az elmélyült beszélgetések nem felekezetfüggők. Itt mód volt arra, hogy a résztvevők betekinthessenek egymás keresztyéni sorsába, hitébe, küzdelmeibe, Varga Gyöngyi szavaival, „hogy egymás szemében meglássuk Krisztust”. Sokan meggyőződtek nemcsak arról, hogy élő valóság az ökumené, de arról is, hogy noha mindannyian elesünk, fel tudunk állni, mert segíthetjük egymást, és velünk van Isten irántunk megnyilvánuló jósága: kegyelme.

Szőnyi L. Gyula

Az írás megjelent a Reformátusok Lapjában.