A Szilicei fennsík csak nevében tűnik síknak, valójában kanyargós utak vezetnek át rajta. Ezen a dimbes-dombos tájon jutunk el a terület névadó településére, Szilicére, hogy újabb református közösség és egy középkori templom történetét ismerjük meg.

Ebben a festői környezetben szolgál lelkészként immár húsz éve André János. Ő maga fogad bennünket a parókia udvarán, mely – stílusosan – a Pap utca elején áll. Az már utazásunk alatt is feltűnt, hogy a falut nehéz megközelíteni, tömegközlekedéssel hétvégén pedig szinte lehetetlen, de amikor kiderül, hogy a lelkipásztorhoz tartoznak még Szalóc, Borzova és Vígtelke református gyülekezetei is, elgondolkozunk a távolságokon.

„Azt szokták mondani, ez a világ vége, de a feleségem erre mindig azt feleli, hogy inkább az eleje” – válaszolja meg az arcunkra kiülő kérdést André János, majd azt is elmeséli, hogy felesége a fennsíkról származik, a borzovai gyülekezet kántora és presbitere volt, amikor megismerkedtek, jelenleg pedig nagy segítséget, hátteret, támaszt jelent számára a szolgálatban. A gyülekezetek szempontjából pedig ma is kulcsfontosságú minden faluban presbiterek, illetve minden jóakaratú és segítőkész ember szolgálata, szeretete is. A segítség pedig elkél, mert a nyilvántartás szerint Szilicén 254, Szalócon 77, Borzován 79, Vígtelkén pedig 34 tagja van a gyülekezeteknek.

Különleges tükör

Bár a gyülekezet temploma középkori műemléktemplom és a 14. században említik először, a református közösség sokáig nem akart tudni a katolikus múltról – jegyzőkönyvükben 1606-ra datálták templomuk építését. „Ma is vannak katolikusok a településen, de mára már olyan jó a viszonyunk, hogy egymás ünnepi alkalmaira is eljárunk. Volt egy Barkáról idekerült katolikus néni, akinek nagyon fájt a két felekezet közti ellentét, így sokat imádkozott azért, hogy békében éljenek katolikusok és reformátusok. Imája meghallgatásra talált” – fogalmaz a lelkész.

A faluban nagyon kis létszámban Jehova tanúi is vannak: „Én nem utasítom el őket, szívesen beszélgetek velük nem csak itt, Rozsnyón és a környéken is. Több ilyen beszélgetésből kiderült, hogy református gyökerűek, de azért mentek el tőlünk, mert a családban nem beszéltek velük a hit kérdéseiről, ezért egy-egy nehéz időszak után a tanúknál találtak válaszokat – ami a mi szegénységünk is. A tevékenységük viszont tükör előttünk, hiszen ők évente legalább kétszer végiglátogatják a falu lakóit, így a mi gyülekezeti tagjainkat is – már akik beengedik őket. Valójában nekünk is ezt kellene tennünk, hiszen a személyes kapcsolat, törődés lenne a gyülekezetépítés egyik alappillére.”

Nehéz koordinálni a négy gyülekezet életét, sok az adminisztratív tevékenység is, ennek ellenére André János igyekszik időt szakítani a családlátogatásra is. „Nem volt még olyan beszélgetésem gyülekezeti tagokkal, amiből én ne kaptam volna. Minden alkalommal feltöltődve jöttem haza – hangsúlyozza. – Nehéz elindulni, pláne annak, aki küzd a csüggedéssel, az elkeseredéssel, lustasággal, de amikor sikerült, áldott alkalom minden egyes beszélgetés. Engem is gyógyít.”

Különleges szolgálat még a Fiatal Reformátusok Szövetsége (Firesz) borzovai tinitábora, amit több generációváltással már 16 éve, nyaranta szerveznek meg azokkal a munkatársakkal, akik szívügyüknek érzik a fiatalok közti missziót. A tábor helyszínét a lelkipásztor örömmel ajánlja ifjúsági csoportoknak is, hasonló nyári hetek vagy hétvégék lebonyolítására. „Az egyik álmom az, hogy kis létszámú, tematikus táborok legyenek itt és a többi Firesz központban, illetve a kihasználatlan parókiákon, iskolaépületekben, ahonnan a résztvevők feltöltődve, megedződve, tapasztalatokat szerezve mennének vissza a gyülekezetbe – így az itt megszerzett tapasztalatokat aztán közösségeink építésére lehetne használni” – teszi hozzá.

A villám, a gomb és a csirkecsontok

Beszélgetés közben átsétálunk az utca másik végében álló templomhoz, amit távolról is jól látható, középkori kőfal vesz körül. „1993-ban belecsapott egy villám a toronyba és hiába esett az eső, nem tudta eloltani a tüzet. Ez annyira megrázta a lakosságot, hogy voltak, akik ennek hatására fordultak az egyházhoz és lettek templomjárókká. Akkoriban csak beszolgáló lelkész volt a településen, a szocializmusban pedig a gyülekezet is leépült, de ez a »csapás« többeket elgondolkodtatott, összefogásra, adakozásra, segítségnyújtásra vagy éppen az Istenhez fordulásra késztetett” – mutat fel a toronyra André János.

Ezt az esetet követően lelkész is került a gyülekezetbe Spisák István személyében és a templom felújítási munkálatai is megkezdődtek. Kicserélték a tetőborítást, majd 1999-től a külső felújítás következett, melynek során előkerültek lőrés-szerű ablakok, amiből a műemlékvédők arra következtettek, hogy a középkori, katolikus templomhoz a 18. században klasszicista stílusban építettek bővítést. A középkori templomépület beosztása hagyományos – szentély, sekrestye, templomhajó – lehetett, emellett bel- és külterületére is temetkeztek, a feltárások során több csont is előkerült. Mivel korábban erődtemplomként használták, a kőfalon belül az oda menekülők ellátásra alkalmas épületek is állhattak.

A belső feltárás alkalmával felszentelési keresztek kerültek elő a falon, a mennyezetet a megfelelő színekkel a régi minta szerint állították helyre és mozgatható padok kerültek a templomtérbe. Amikor felszedték a padlót, középkori sírokra és freskótöredékekre bukkantak, valamint egy rézgombot is találtak, ami azért izgalmas lelet, mert egy időben nemesi kiváltság volt gombot hordani. A lelkipásztor a templomba érve még egy érdekességet említ: a földben találtak egy baromficsontokkal teli cserépedényt, ami régen pogány épületáldozat lehetett. Érdekes emléke ez annak, hogy a népi vallásosságban mennyire összeolvadtak a keresztyén rítusok és a pogány hagyományok.

Megérintjük a múltat

A freskótöredékek előkerülése miatt hozzáláttak a falak szondázásához, de ekkor nem találtak festményeket. „Folytattuk a munkálatokat, elkezdtük leverni a vakolatot, csakhogy miközben egyre több réteg került le a falról, sikerült kibontanom egy freskótöredéket – teszi hozzá nevetve André János. – Ekkor a műemlékvédelem is elkezdett komolyabban foglalkozni a kérdéssel, és mire megtárgyalták, miként folytassák a munkát, még egy felszentelési keresztet találtam.” Bár a gyülekezet először nem fogadta kitörő örömmel a felújítás során előkerülő leleteket, amelyek miatt egyre hosszabbra nyúltak a munkálatok, mára már büszkék műemléktemplomukra. „Esténként van igazán különleges hangulata a templomtérnek, volt már olyan, hogy csak feljöttem elpakolni a padokat, de sokáig itt felejtettem magam” – idézi fel.

A falakat nézve hamar felfedezzük a különböző korok vakolatrétegeit: mint megtudjuk, az egyik freskótöredék az 1520-as évekből származhat, ezen két templom és egy glória látszik, míg egy másik képrészleten csupán három láb – azonban már ebből is arra következtetnek a restaurátorok, hogy a Szent László legenda ábrázolása lehetett, mert általában így festették meg László király és a kun vitéz harcát.

André János a falon található kis mélyedésekről elmondja: valójában középkori ujjlenyomatok, valószínűleg a vakolás alkalmával valaki véletlenül belenyúlhatott. „Egyszer egy cseh turista csodálkozva nézte, majd megkérdezte, hozzányúlhat-e. Lenyűgözte, hogy megérintheti a múltat” – emlékszik vissza a lelkész. Mi is így vagyunk ezzel.

Gondolkozzunk közösségben!

A restaurálás történetét hallgatva értjük meg igazán, mennyi feladatot ró egy gyülekezetre és annak mindenkori lelkészére egy műemléktemplom. Szilicén a feltárás kisebb-nagyobb megszakításokkal gyakorlatilag a mai napig tart. „Nem biztos, hogy ideális gyülekezet vagyunk, hiszen népünkkel együtt a megmaradásunkért küzdünk. De ezzel nem csak mi vagyunk így, sok hasonló gyülekezetet, közösséget látok magam körül” – teszi hozzá a lelkész.

Mint mondja, nem biztos, hogy jó megoldás erre, ha a gyülekezeti gondolkodás elsősorban az épületekre fókuszál – legyen szó műemlékről vagy bármilyen templomról. „Az Isten temploma a gyülekezet, ezért közösségben kell gondolkodnunk.  Látunk összedőlni templomokat ott, ahol már nincs gyülekezet, azonban ahol lesz gyülekezet, ott talán újra magáénak fogja érezni a hitre jutott, hitben járó közösség azt a templomot is, amelyben ősei élték meg a hitüket – vallja André János. – Figyelve a létszámokat, nem mindig biztató a jövő, de tudom, hogy Istennek van hatalma ébredést adni és megérinteni az emberek szívét.”

Farkas Zsuzsanna, fotó: Szarvas László

Galéria

Sorozatunk korábbi részei:

Tompa Mihály tornácán
Kemény ez a föld
Vérükben hordozzák a reformációt
Ifjú reformátusok
Kitartó reformátusok
Hagyományőrző reformátusok 
Öntudatos reformátusok
Fáradhatatlan reformátusok
Megújuló reformátusok
Összetartó reformátusok
Makacs reformátusok
Ragaszkodó reformátusok
Befogadó reformátusok
Szorgalmas reformátusok
Elkötelezett reformátusok