Javában tart a gyermekek napközis tábor délutáni programja, mikor a Rima-medencében fekvő Nagybalogba, gyülekezeti riportsorozatunk következő állomására érkezünk.  A gyerekek épp uzsonnázni készülnek, így lehetőségünk nyílik beszélgetni Gebe László lelkipásztorral és a programokon segítő gyülekezeti tagokkal is.

Azt hamar megtudjuk, hogy a bibliahét közkedvelt program, ebben az évben is harminc gyerek vesz rajta részt, nagyrészük a gyülekezethez tartozik. Pontosabban Nagybalog, Uzapanyit vagy Balogtamási református gyülekezeteinek egyikébe, hiszen e három közösségben szolgál Gebe László – immár tíz éve.

Az anyaegyházközségnek gyerekekkel együtt körülbelül kétszáz tagja van, a másik kettőnek jóval kevesebb, de a három közösség folyamatosan segíti egymást, nagyon büszkék összetartozásukra. A táborban is szolgáló presbiterek egy emberként vallják: azért esküdtek fel erre a tisztségre, hogy ott segítsenek, ahol csak tudnak.

Van hova hazatérni

„2012-ben konfirmáltam, azóta mondom azt, hogy a gyülekezethez tartozom. Ebben a ciklusban már presbiterként is szolgálhatok, igazi áldás ez a testület, mind ugyanazt szeretnénk. Egy élő közösséget látok magam körül, amiért folyamatosan hálát adok” – válaszolja Elek Márta arra a kérdésünkre, mit jelent számára gyülekezete.

Hasonló tapasztalatokról számol be Pecsők Éva is, aki bár nem hívő családból származik, 14 éve konfirmált, 12 éve pedig ő is a gyülekezet egyik presbitere: „Nagy törés volt az életemben, amikor elvesztettem a testvéremet, utána nehéz időszak következett, de itt megtaláltam a békét. Ezért igyekszem én is tenni a közösségért.”

Ezzel a lelkülettel támogatják a gyülekezeti tagok a programokat, Tóth Krisztián és Ibos Zsuzsa például elmesélik, évekkel ezelőtt még ők is a gyerekistentiszteleteket és táborokat látogatták, ahol annyi mindent tanultak, hogy gondolkodás nélkül segítenek, amikor az egyetemről hazajönnek. „Az iskola miatt mostanában nem tudok templomba jönni vasárnaponként, de jó tudni, hogy van hova hazatérni” – teszi hozzá Ibos Zsuzsa.

A jövő záloga

Az uzsonna után Gebe László lelkészt kérdezzük a gyülekezet múltjáról és jelenéről. Mint mondja, a település különleges helyzetben van, innen még nem költöznek el nagy számban a családok. „A gyülekezetben negyven év az átlagéletkor, hálásak vagyunk, hogy sok a fiatal család. Őket elérhetjük a bibliahéthez hasonló programokon és a gyerekeken keresztül, akiknek pedig fontos, hogy lássák: a szüleik is jönnek vasárnaponként” – fogalmaz a lelkész.

Ebben a misszióban mérföldkő a vasárnapi gyerekistentisztelet, amit a presbiterasszonyok tartanak – általában 10-12 gyereknek.  A közösség a közelmúltban visszaszerezte gyülekezeti házát, így ennek kisebb helysége ad otthont a hétvégi alkalmaknak. Emellett ebben a házban kap helyet az istentisztelet is ősztől tavaszig, amikor a dombon álló templomot nehezebb megközelíteni és a levegő is lehűl. „Vannak olyanok, akik elhozzák a gyerekeket a vasárnapi alkalomra, viszont nem maradnak velünk, de olyanok is, akik így csatlakoztak a gyülekezethez. A téli időszakban istentiszteleteken is többen vagyunk, ilyenkor azok az idős testvéreink is eljönnek, akik a templomba már nem tudnak felsétálni” – magyarázza Gebe László.

Ezek mellett a nagybalogi gyülekezetben nagyon aktív cigánymissziós szolgálat is folyik, a Svájci Protestáns Segélyszervezet támogatásával indult projekthez kapcsolódott a közösség, céljuk a felzárkóztatás, a fejlesztés és a közösségépítés.

Ameddig csak vannak

A források szerint a település a középkorban végvárnak számított, ezért a huszita harcok során és a török időkben is sokat szenvedett a falu lakossága – az eredeti templomot és az erődfalat még a husziták építették. A 16. század második felében már volt protestáns lelkész a faluban, a következő század elejére a teljes lakosság áttért az evangélikus vagy a református vallásra, majd felépült az első protestáns templom is. 1606-ban már református prédikátor is szolgált helyben, akihez Uzapanyit, Pádár, Perjése, Meleghegy és Bakti közösségei is tartoztak.

1699-ben kezdődött meg a gyűjtés a templom újjáépítésére, melynek eredményeként a jelenlegi templomot a régi alapokra építették 1740-ben, majd 1780-ban kibővítették a nyugati résszel és a toronnyal, mely azóta is a hívek méltó otthona. A nagybalogi gyülekezet büszke történetére és igyekszik ápolni hagyományait, de Gebe László azt is elmondja, másik két közösségének kevesebb a reménysége: azok a falvak lassan elöregszenek, a fiatalabbak munka reményében elköltöznek és lassan kiszorul a magyarság. „Érzi az ember a tanácstalanságot, de ameddig vannak gyülekezetbe járók, addig nem engedhetem meg magamnak, hogy elkeseredjek” – vallja a lelkipásztor, aki azzal is segíteni próbálja a közösségek életét, hogy a kisebb települések bibliaóráit összevonja, ő maga megy el a tagokért.

Velünk élő történetek

Ahogy a legtöbb határon túli gyülekezetben, úgy Nagybalogan is nagyon fontos nemzetmegtartó erő rejlik a református közösségben. A nemzeti ünnepeken túl például gyülekezeti keretek között emlékeznek meg a málenkij robot áldozatairól: „Ilyenkor istentiszteletek után koszorúzunk, meghívjuk az utolsó túlélőt és emlékezünk. Dédnagyapám is odaveszett a kényszermunkában, ezek olyan történetek, melyek velünk élnek, amiket fel kell idéznünk.”

Gebe László számára az ilyen, generációkon átívelő történetek határozták meg a pályaválasztást is: Rozsnyó melletti szülőfalujában nem volt templom, családja elköltözése után régi házuk lett a gyülekezet otthona. „Ott tartották a református és az evangélikus istentiszteleteket is, sokszor visszajártunk. Amikor vártuk a lelkipásztort, mindig arra gondoltam, milyen lenne, ha én lennék a lelkész. Megszoktuk, hogy minden vasárnap ott a helyünk a templomban és elkísért a lelkészi hivatás gondolata is” – teszi hozzá.

A lelkipásztor visszanézve úgy látja, nem ő választotta szolgálatát, inkább olyan elhívásnak érezte, ami mellett „nem volt más választás”. „Mikor felvettek a teológiára pár hét alatt megismertem egy más világot, hívő fiatalok és új emberek vettek körül. Éreztem, hogy ott a helyem – emlékszik vissza Gebe László. – A szolgálatom alatt megerősödött bennem, hogy ez nem az én döntésem volt, az Úr hívott erre az útra. Emiatt mindig örömmel tudom végezni a feladatokat és, ha belegondolok, rájövök: mindig ide vágytam.”

Farkas Zsuzsanna, fotó: Szarvas László

Galéria

Sorozatunk korábbi részei:

Mi vagyunk Isten temploma
Tompa Mihály tornácán
Kemény ez a föld
Vérükben hordozzák a reformációt
Ifjú reformátusok
Kitartó reformátusok
Hagyományőrző reformátusok 
Öntudatos reformátusok
Fáradhatatlan reformátusok
Megújuló reformátusok
Összetartó reformátusok
Makacs reformátusok
Ragaszkodó reformátusok
Befogadó reformátusok
Szorgalmas reformátusok
Elkötelezett reformátusok