Molnár Mária 1886-ban született Várpalotán, később a győri református diakonissza intézetben dolgozott. Miután családjával Budapestre költözött, a Filadelfia Diakonissza Egyletben kapott képzést, majd a Bethesda-kórházban dolgozott ápolónőként. Az 1920-as évek közepén Németországban megismerkedett a libenzelli missziói intézet munkájával, és ráébredt, hogy Isten őt a pápuák közé küldi.

Többszöri elutasították kora miatt (ekkor már 42 éves volt), de később, kitartására való tekintettel elfogadták kérését és 1927-ben elindulhatott a Csendes-óceáni szigetvilág felé. A budapesti kibocsátó istentiszteleten Ravasz László püspök búcsúztatta.

Első missziói állomása az Admiralitás szigeteken, Mánuszon volt, ahol megérkezése után azonnal orvosi szolgálatot látott el. Néhány hónappal később új munkaterületre, Pitilu szigetére költözött, innen járta be a környező szigeteket. A missziós állomás rendje szerint a napi teendők középpontjában a beteggondozás és szociális munka állt, majd a napszak utolsó harmadában vallási ismereteket tanítottak református szellemben.

Molnár Mária hamar elsajátította a helyi nyelveket, így közvetlenül tudott kapcsolatot teremteni a lakosokkal. Egy-egy szigeten hosszabb időt is eltöltöttek gyógyítással, gyerekek nevelésével, étkeztetéssel és hittan tanításával, rendszeresen tartottak istentiszteleteket is. A karácsony ünnepén túl a keresztelések jelentették a mély, meghitt pillanatokat a hittérítő diakonisszák kimerítően nehéz, küzdelmes mindennapjaiban.

Molnár Mária 1935-ben, több évi szolgálat után hazalátogatott, előadásokat tartott kinti missziójáról, s ahhoz anyagi támogatókat gyűjtött. 1936. augusztus 30-án búcsúzott el újra, az útra rengeteg dolgot vitt magával, többek között egy harangot a pitilui gyülekezet számára, melyet Egry József harangöntő készített.

Tervei szerint végleges hazatelepedése után Hajdúböszörményben külmissziós iskolát szeretett volna létrehozni, ehhez az őslakosoktól gyűjtött tárgyakat. A 207 tárgyból álló gyűjtemény gondos válogatással, a mindennapok fontos használati eszközeiből állt össze, e tekintetben kivételesnek mondható más „laikus gyűjtők” ünnepi ceremóniákra koncentráló tárgygyűjtéseihez képest.

Az 1940-es években a II. világháború elérte a Csendes-óceán szigeteit is, az adományként vitt harangnak is ekkortájt veszett nyoma.  Mikor a japán katonák megszállták Pitilut és Mánuszt, azt feltételezték, hogy a szigeteken tartózkodó fehér emberek az amerikai csapatokat támogatják. Egy vesztes csata után a megszállók még gyanakvóbbá váltak, azonban Molnár Mária és társai nem hagyták el híveiket, úgy érezték, osztozniuk kell sorsukban. Végül elfogták, majd 1943. március 18-án brutális kegyetlenséggel kivégezték őket.

Molnár Mária munkássága komoly nyomokat hagyott a pápuák életében, azóta több egyházi intézményt neveztek el róla, emlékét pedig tisztelettel őrzik – mind a Csendes-óceán szigetein, mind pedig itthon. Értékes hagyatékát a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteménye őrzi.