Tudjuk a családtagjaink nevét? Természetesen. Tudjuk, hogyan alakul az életük? Tudunk arról, amikor kihívásokkal néznek szembe, vagy amikor örömteli pillanatokat ünnepelnek? Valószínűleg igen! De el is mondjuk nekik azt, hogy imádságos figyelemmel kísérjük, hogyan alakul az életük? Mi a helyzet akkor, ha a reformátusok nagy, 110 millió tagot számláló családjáról beszélünk? Tudják az egyes tagegyházak, hogy min mennek keresztül a többiek? Ha igen, hogyan fejezik ki a szolidaritásukat? Azok, akik szenvedéseken mennek keresztül, vajon tudják-e hogy nincsenek egyedül? Hogy testvéreik egy másik földrészen imádságban hordozzák őket?

Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, amikor a Magyarországi Református Egyház delegációjának tagjaként szolidaritási látogatáson vettem részt a Közel-Keleten. Bejrútban a Szíriai és Libanoni Nemzeti Református Zsinat, valamint a Közel-keleti Örmény Református Egyházak Uniójának vezetőtestületeivel találkoztunk, majd Szíriába utaztunk, hogy helyi arab és örmény református gyülekezeteket látogassunk meg. Utunk megerősített abban, mennyire fontos, hogy jelenlétünkkel is megéljük testvérkapcsolatunkat, és hogy láthatóvá tegyük református családtagjaink iránti szolidaritásunkat.

Szíria gyönyörű ország, amely rengeteg nehézséggel küzdött már meg és néz szembe ma is: katonai akciók, gazdasági válság és a felnövekvő generáció reményvesztettsége veszélyezteti. Azt mindenki tudja a hírekből, hogy Szíriában háború dúl, hallottunk a legutóbbi homszi robbanásról is a hírekben, mégis teljesen más, amikor saját szemünkkel látjuk azt érintetteket és hallgatjuk meg a történetüket: amikor együtt vacsorázunk azzal a gyülekezeti taggal, akinek az érkezésünk előtt pár nappal történt tragédia egyik áldozata a barátja, mások pedig diákjai voltak. Ilyenkor csak hallgatni tudunk, próbálva feldolgozni a hallottakat, vágyva arra, hogy valahogyan ki tudjuk fejezni együttérzésünket, megindultságunkat.

Ugyanakkor megtisztelve is érezzük magunkat, hogy találkozhatunk ezekkel a csodálatos emberekkel, hogy hallhatunk arról, mennyire szeretik egyházukat, városukat és hogyan igyekeztek minél hamarabb visszaköltözni régi – megrongálódott, de azóta már helyreállított – házaikba. Súlyos mondat, amikor a gyülekezet lelkésze megköszöni, hogy meglátogattuk őket: „Köszönjük, hogy nem feledkeztetek meg rólunk.”

Ezeket a szavakat hallottuk Aleppóban is, ahol az örmény református gyülekezeteket látogattuk meg. Őket is meghatotta érkezésünk, minket pedig az, hogy mennyire örültek nekünk. Pedig nem tettünk semmi különöset, csak eljöttünk, hogy kifejezzük a szolidaritásunkat, mert úgy gondoltuk, hogy ők a bátrak és különlegesek. Hiszen amíg mi a kényelmes életünket éltük, ők átvészelték az évekig tartó ostromot. Mi csak most jöttünk, amikor már biztonságosabb a helyzet, de ők itt voltak mindvégig, a legveszélyesebb időkben is. És mégis, újra ezeket a szavakat hallottuk: „Köszönjük, hogy nem feledkeztetek meg rólunk”.

Még ha nem felejtettük is el, hanem imádságban hordoztuk őket, talán találhattunk volna alkalmat arra, hogy ezt tudassuk is velük. Különösen fontos valahogy a tudtukra adnunk, hogy lélekben velük vagyunk, és egy pillanatra sem feledkezünk meg róluk. Ez ad erőt megbirkózni a legrosszabbal, ilyen bátorításra van szüksége a családtagoknak.

Emlékszem, amikor 2015-ben a Kárpátaljai Református Egyházat látogatta meg a Református Egyházak Világközösségének (REV) európai testülete. Öt tagegyház képviselője hallgatta meg az ott élő magyarokat arról, milyen az élet kettős, magyar és protestáns kisebségként Ukrajnában, és milyen hadkötelesnek lenni annak a háborúnak az idején, amely nem is az övék. Amikor a latakiai fiatalok a problémáikról és a helyben maradás vagy távozás dilemmájáról beszéltek, felidézték bennem a kárpátaljai út során hallottak. De a meglátogatott kárpátaljai reformátusok örömének emlékképe is megjelent előttem: hálásak voltak, hogy a REV európai testülete éreztette velük, hogy nincsenek egyedül, legyen akármilyen kicsiny is a kárpátaljai magyar közösség, ők egy nagyobb családhoz tartoznak, amely gondot visel rájuk.

Ezen adventi időszakban, napi áhítatos csöndjeinkben és a szenteste megterített asztalnál gondoljunk mi is református testvéreinkre, éljenek földrajzi értelemben hozzánk közel vagy távol, és imádkozzunk értük. De ne álljunk meg itt! Imádságainkat kövesse a szolidaritás apró jele! Tegyük szolidaritásunkat láthatóvá! Természetesen nem mindenkinek van lehetősége Szíriába utazni és a helyi gyülekezeti tagokkal találkozni, de legtöbbünknek van internet-hozzáférése, hogy megkeresse őket a közösségi oldalakon, e-mail-t vagy üzenetet küldjön nekik. Szükségük van arra, hogy érezzék, nincsenek egyedül, tudniuk kell, hogy nem feledkeztünk meg róluk. Szolidaritásunkat szeretetteljes cselekedetek által is kifejezhetjük, legyenek azok akármilyen aprók.

Kimondhatatlan áldásként élem meg, hogy ezt a pár napot Szíriában tölthettem, és a média lesújtó képei mögé láthattam. A felvételeken lerombolt városokat és a szenvedő embereket látunk, de nem látjuk a csillogó szemű gyermekeket, akik örülnek, hogy az egyházi fenntartású oktatási központokban tanulhatnak, vagy a vasárnapi iskolások mosolyát, miközben az istentiszteleten énekelnek. Ezeknek a gyerekeknek a többsége a háború kezdete után született, és valószínűleg jobban hozzá vannak szokva a bombázások hangzavarához, mint ahhoz, hogy barátaikkal játszanak a szabad ég alatt. De amikor rájuk néztem, és hallottam az örömteli éneküket, akkor azt a legyőzhetetlen reménységet láttam, amely mindent más fényben láttat, és ami engem is feltöltött.

Mi, magyar reformátusok áldás, békességgel köszöntjük egymást. Karácsonyhoz közeledve imádkozzunk azért, hogy jöjjön el a tartós béke Szíriában és valamennyi konfliktussal terhelt területen, és Isten áldja meg az ott élő testvéreinket!

Erdélyi Diána, fotó: Kanizsai-Nagy Dóra

A közel-keleti utazásról szóló beszámolók a reformatus.hu oldalon olvashatók:

Vízum a mennybe
Hogyan volt karácsony-élményünk december elején Szíriában? Mi köze ehhez a napkeleti bölcseknek és Ravasz Lászlónak? És hogyan kaptunk vízumot a mennyországba?

Krisztus nagykövetei
Megnéztük közelebbről az aleppói vasárnapi iskolákat, majd istentisztelettel és úrvacsorai közösséggel búcsúztunk el szíriai református testvéreinktől.

Aleppó egy ébredező oázis
Feltámad-e hamvaiból Aleppó, a sivatagi főnix? Vagy ezúttal hosszú álomba merült az emberi kultúra bölcsőjének hányattatott sorsú fellegvára?

Maradnak-e fiatalok Latakiában?
Hogy viszonyuljon a háborúhoz egy keresztyén? Menni vagy maradni?

Egy este Homszban
Hogyan lehet normális életet élni háborús körülmények között? Meg lehet szokni a félelmet? Milyen egy ifjúsági alkalom az arab reformátusoknál?

Megyünk Szíriába!
Miután meglátogattuk a libanoni reformátusokat, a polgárháború sújtotta Szíriában folytattuk közel-keleti utazásunkat.

Arabok, akik reformátusok
A reformáció sokkal nagyobb hatással volt az arab társadalmakra, mint azt elsőre – vagy akár második nekifutásra – gondolnánk.

Az örmény reformátusok nem felejtenek
Miben nyilvánul meg az örmény identitás? Hogyan élnek a közel-keleti reformátusok?

Megkésett reformáció
Hogy kerülnek reformátusok a Közel-Keletre? És miért arab az egyik, míg a másik örmény?

Pálmafák a neonkereszt fényében
Télből a nyárba, Európából a csodálatos, ugyanakkor olykor félelmetes Keletre utaztak magyar reformátusok.

Gyűjtés indult a szíriai reformátusoknak
A szíriai és libanoni reformátusok által működtetett vasárnapi iskolákban jelenleg ezerötszáz keresztyén és muszlim fiatallal foglalkoznak: biztonságban tanulnak, segítséget kapnak a polgárháború okozta traumák feldolgozására és mintát a békés együttélésre. A Magyar Református Szeretetszolgálat 1358-as adományvonalának tárcsázásával, hívásonként 250 forinttal mi is támogathatjuk a kezdeményezést.