Nincsen ember hiba nélkül. Szoktuk mondani. A magyar nyelvünkben a bűn, vétek súlyos kifejezés, míg a hiba csak amolyan véletlen kibillenés. Egy olyan folt vagy gyengeség, amiről nemigen tehet az ember. A hibbant ember kifejezése is innen ered, ezt akkor mondjuk, amikor valakinek hiányos a felfogó képessége, kibillent nála a világ. És mégis, a lelkünk mélyén állandóan keressük a hibást. Bármi történjen, egyfajta bírósági tárgyalást folytatunk le az agyunkban, és kimondatlanul is megállapítjuk: ez és ez volt az a pont, amikor másként kellett volna viselkednem, mást kellett volna tennem.

Mózes, amikor egyiptomi hercegként felismerte azt az állapotot, amiben Isten népe volt, szintén elkezdte a hibás keresését. Azt gondolta, hogy szép lassan majd rámutat a bajokra, és akkor felvilágosodik az a rabszolga nép, és jobb lesz minden! De természetesen nem ez történt, hanem az, hogy a rabszolga nép nem kért ebből az igazszágtételből, és kiutálták maguk közül. A hibás keresése nem jó út. Elsősorban azért, mert nem Isten útja. Isten először mindig magához a létezéshez szeretne minket visszavezetni és nem a cselekedetekhez! Mindennek a mélyén az a fontos, hogy ki vagyok, és nem az, hogy mit teszek. Ő a világ alkotója elsősorban és nem parancsolója. Ezért nem lehet igazából senki semmiért hibás.

Aki hibást keres, annak az élete biztos pontja ebben a világban van. Itt akar tisztaságot, itt szeretne rendet teremteni. Ebben a világban keresi a tökéleteset. A földi tisztogatók útja mindig is nagyon kétes út volt. De aki magában keresi a hibást, az ugyanabba a hibába esik. Az ember néha összetörik, néha életének kitűzött céljai elérhetetlenekké válnak. Ilyenkor kezdi el az ember magát okolni. Önmagunk hibáztatása mögött rengeteg félelem van. Mi lesz, ha elveszik? Mi történik akkor, ha még ő is elmegy? Jaj, hogyan fogom kibírni, ha... és így tovább. A hibás keresés még akkor is rossz, ha mi vagyunk az elképzelt hibások. Mert valami elképesztő kötődést erősítenek meg ezek az érzések mindazzal kapcsolatosan, amit szeretünk, ami értékessé tesz minket, ami most fontosnak tűnik. Mintha az életet megoldaná bármi, ami megfogható. Mintha lenne olyan ember, aki segíthet életünk igazán nagy kérdéseiben, pedig Isten világa önmagában áll meg. Szépen megvalósul minden nélkül, ami nekünk fontos. Sőt, mi magunk sem vagyunk elengedhetetlenek hozzá. Bármennyire fájdalmas is, nem mi vagyunk a világ közepe, ezért aztán nem is lehetünk sem megújítói annak, sem különösen hibásak semmiért.

Az Istenhez való kötődésünk az, ami az életünket alapjaiban megújíthatja. Mózesnek pontosan ezt kellett felfedeznie. Amikor ő akart igazságot tenni, kereste a hibást, de semmire sem jutott. De amikor Isten tette mindezt, akkor egy egész nép megszabadult. Isten a maga idejében mindent előhoz. Hány, de hány imádságunk szól arról, hogy nagyon mélyen kötődünk dolgainkhoz, embereinkhez, ügyeinkhez ezen a földön. Pedig az imádságnak a lényege az, hogy a földi kötődéseink helyett erősödjön meg szívünkben az Isten világához való kötődés. Hiszen ezen a földön nincs olyan biztos pont, amely bármit is megmozgathatna. Az egy különleges földi tapasztalat, hogy éppen nem azok lesznek az emberi közösség építői, akik hibásokat keresnek. Tehát nem felelőtlenségről van itt szó, hogy tedd ki, hadd hűljön, nincs is dolgunk ebben a világban. Hanem a lényeg, a létezés, az igazi út megtalálásáról van szó. Csak Isten világa, és az Ő világából eredő tett, a názáreti Jézus élete az, ami mindent megfordított és megfordíthat ma is. Ezért igazából nincs hibás, és nem érdemes azt keresni. Ámen.

Fekete Ágnes

A szerző áhítata elhangzott a Kossuth Rádió Református Félóra című műsorának 2017. július 05-i adásában.