Luther Márton jegyezte meg: a sola fide „az a tanítás, melyen áll vagy bukik az egyház”. Mi jelent pontosan ez a reformátori elv, és hogyan viszonyul a többi solához?

Az öt sola olyan láncolat, amelyből tulajdonképpen egyik részt sem szabad kiemelni, hiszen mindegyik Krisztushoz kapcsolódik. Maga a kifejezés szó szerint azt jelenti: egyedül hit által. Ebben a formában nem találjuk meg a Szentírásban, de ahhoz a Római levélben is idézett ószövetségi mondáshoz kapcsolódik, hogy – a revideált új fordítás szerint – „az igaz ember pedig hitből fog élni”. Ezt a mondatot bővebben is kifejti a levél negyedik fejezetében Pál apostol, amikor Ábrahám példáját hozza fel, aki „hitt Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul” – ez szó szerinti idézet Mózes első könyvéből. E részt Luther úgy értelmezte, hogy idegen igazságot tulajdonít nekünk Isten: Krisztus igazságát. Ezt hit által kapjuk meg igazán, tehát azáltal, hogy hiszünk Istennek, ő ezt a krisztusi igazságot nekünk ajándékozza és tulajdonítja.

Így állhat fent az a helyzet, hogy a hívő ember egyszerre bűnös és egyszerre igaz.

Igen, ezt Luther hangsúlyozza, elsősorban amiatt, nehogy félreértsük a hit által való megigazulást, hogy az valami olyan igazságos állapotra juttat el bennünket, ahol szinte már nem is volna szükség a bűnbánatra. Amíg ebben a testben élünk, addig újra és újra bűnt is követünk el, így újra és újra szükségünk van Krisztus megigazító kegyelmére – ezért vagyunk egyszerre megigazultak és bűnösök, és az egyház is ezért a megigazult bűnösök közössége.

Kálvin pedig arra hívja fel a figyelmet az Institutio harmadik könyvében, hogy a hit a békesség és bizonyosság állapota az Istennel megengeszteltségben, amely paradox módon mégis mindig lelki viaskodással jár együtt.

A megszállott fiú apja kiált így fel Márk evangéliumában: „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” Ez a gondolat számos helyen megjelenik a Bibliában. A hit nem valamiféle szüntelenül azonos hőfokon égő állapot, hanem vannak benne meggyengülések. „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” – mondja Jézus Péternek a vízen járás történetében. Pál apostol a hit szép harcáról beszél, amelyet naponta meg kell vívni. Ugyanakkor benne van ebben a gondolatban az is, hogy a hit – ahogy a Heidelbergi Káté huszonharmadik kérdés-felelete mondja – nemcsak biztos ismeret és igaznak tartása mindannak, amit Isten az ő Igéjében kijelentett, hanem szívbéli bizalom is. Ez a három elem együtt az igaz hit.

Kálvin hosszasan ír az Institutio harmadik könyvében a hit különböző gyengeségeiről, tévelygéseiről. Mit tekinthetünk rossz hitnek?

A hit legnagyobb ellensége a tévhit, ezért is különbözteti meg hitvallásunk az igaz hitet. Az igaz hit Isten Igéjére, kijelentésére alapul, arra válasz, a tévhit alapja pe­dig valamilyen elképzelés. Az igaz hit nem a miénk, hanem Isten ajándéka – ugyanakkor Isten nem kí­ván olyat, ami lehetetlen. Amikor Jé­zus felszólít: „Ne félj, csak higgy!”, akkor ezt azért teszi, mert hihetünk, mert hitelre méltó az Isten, akiben hiszünk. Inkább megkérdezhetjük ennek a fordítottját: milyen jogon nem hiszünk neki? Milyen jogon vonjuk kétségbe az ő szavát és ígéreteit?

Az idei adventi-karácsonyi időszakban – a végéhez közeledő emlékévhez kapcsolódva – a reformáció ismert alapelveiről, az öt soláról olvashatnak egy-egy interjút. A sola Scriptura (egyedül a Szentírás), sola fide (egyedül a hit), sola gratia (egyedül a kegyelem), solus Christus (egyedül Krisztus) és soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség) témáról szóló beszélgetések advent négy vasárnapján, valamint az év utolsó napján jelennek meg honlapunkon és a Reformátusok Lapjában.

Milyen jogon tette ezt annak idején az a katolikus egyház, amelynek reformációjaként ez a hitvallási elv megszületett?

A reformációt megelőző időben az úgynevezett megelőző kegyelem részének tekintették a hitet és a jó cselekedeteket, amelyek felébresztik az emberben a bűnbánatot, a jóra való készséget, és Isten ezt jutalmazza meg a megigazító kegyelemmel. A reformátori megigazulástan szerint nem a megigazulás folyamatában van szerepük cselekedeteinknek, mert abban egyedül Krisztus érdeme számít: a cselekedetek a hit következményei, gyümölcsei.

A megigazulás kérdése mai napig az ökumenikus párbeszéd tárgya. A reformáció ötszázadik évfordulóján írta alá a Magyarországi Református Egyházat is tagjai között számláló Református Egyházak Világközössége az 1999-es római katolikus–evangélikus közös nyilatkozatot a megigazulástanról. Hogy gondolkodunk mi most a megigazulásról?

Meglepő, hogy ebben a nyilatkozatban közelített egymáshoz a két álláspont: a római egyház is belátta, hogy azokat a bizonyos solus-solákat ők is tudnák vallani, de mégsem ennyire sarkítva. Tehát egyfajta magyarázati eltérés van a felekezetek között, nem lényegi eltérés, ilyen szempontból pozitívan lehet értékelni a nyilatkozatot: mindkét fél a régi helyzetnél higgadtabban, nyugodtabb körülmények között gondolta át mindazt, amiről annak idején nagyon élesen fogalmaztak a hitviták hevében. Azonban a Nyilatkozat már elég régen, 1999-ben született, akkor folyt párbeszéd róla, most, az aláíráskor azonban nem – ezt lehet nehezményezni.

Ha most vita folyna erről, melyek lennének a főbb pontjai?

Úgy tudom, hogy valamennyi be is került azokból a korábban megfogalmazott református óvásokból, amelyek főként arra figyelmeztettek, hogy a megigazuláshoz a megszentelődés is hozzátartozik. Kálvin ezeket nem választotta szét, mert azt mondta, hogy akiket Isten megigazított, azokat meg is szenteli, tehát ha Isten műve a megigazítás, akkor a megszentelés is az – ez a hangsúly ke­vésbé jelent meg a lutheránus–római katolikus nyilatkozatban.

Tehát az, hogy az Isten–ember kapcsolat útja maga a hit.

Így van: az élő kapcsolat Krisztus és miközöttünk hit által van. Azt írja Pál apostol a galatáknak, hogy „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem”. Vagyis a hit nem valamiféle misztikus, megfoghatatlan dolog, hanem élő, személyes kapcsolat, amelyből imádság, imádat, kérés és bizalom fakad.

Vagyis a hittel együtt jár annak megvallása is.

Az élő hithez hozzátartozik, hogy megvalljuk a hitünket, de vannak olyan helyzetek, amikor szinte kényszerít minket a krisztusi kérdés, hogy mi kinek mondjuk őt. Bizonyos hitvallási helyzetekben nem hallgathatunk erről. A 16. század is ilyen volt, amikor pontosan ennek a kérdéseire kellett válaszolni, ezért született annyi hitvallás.

Van a huszonegyedik századi ember hitének valamilyen sajátos karaktere?

A hitről azt mondja a Szentírás, hogy az ugyanaz, mint az apostoloké volt. Csodálatos dolog, hogy a mi hitünk nem kisebb, nem értéktelenebb, mint Péter vagy Pál apostolé, hanem ugyanazt az egyenlő értékű, drága hitet nyertük. Ugyanakkor a hitnek mindig van olyan sajátossága, amely a korhoz, a helyzethez kapcsolódik, és amelyben a hitből fakadó cselekedetek változhatnak. De ezeket ugyanannak a hitnek kell munkálnia, mert Isten vezeti az embert – a Biblia emberei is hit által ismerték fel, mit kell cselekedniük.

Hit által sokan sokféle dolgot cselekedtek – sokszor nehezen érhetőeket is.

De Isten mindig igazolta őket. Jeremiást hazaárulónak tekintették, amikor azt mondta, hogy adják fel a várost a babiloni sereg megérkeztekor. Mégis neki volt igaza: bekövetkezett mindaz, amiről prófétált. Isten döntése és ítélete azonban nem volt végleges, mert elmondta, hogy hetven év múlva meg fognak szabadulni – akkor meg nagyon sokan nem akartak hazajönni. Az emberi magatartás mindig talál kibúvót Isten akarata alól.

Miért lehet az embernek ilyen nehéz hinni?

Jézus azt mondja, hogy tulajdonképpen egy bűn van: a hitetlenség. Hogy nem hiszünk igazán Istennek, és ez visszavezethető az ősbűnre: „Csakugyan azt mondta Is­ten…”? Nem azt mondta. A félrevezetés, hogy az ember másnak hisz, mint Istennek. Nem bízik abban, hogy Isten valamitől meg akarja őt óvni – például attól, hogy ne kelljen neki állandóan választania a jó és a rossz között. Nekünk meg állandóan kell, és sajnos már nem is a jó és a rossz között választunk: legtöbbször már eleve rossz lehetőségek, amelyek között dönthetünk, csak megpróbáljuk a kevésbé rosszat választani. Az alapvető baj, hogy az ember nem bízik Istenben, hanem maga akarja a kezébe venni a dolgát, és maga akarja megoldani az életét, és nem hagyja, hogy Isten segítsen neki.

Felfogható-e úgy a hit, mint a Biblia olvasási módja?

Azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy „hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik”. Hit nélkül is lehet olvasni a Szentírást, mint történelemkönyvet vagy szépirodalmi olvasókönyvet, azonban hittel olvasva az Isten kijelentése, amelyikben ő a történelem során sokszor és sokféleképpen szólt. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében sok különböző példát látunk arra, mit tettek azok, akik hittek. Volt, aki hit által tiltakozott, volt, aki hit által rejtegetett. Volt, aki hit által győzött, volt, aki hit által az életét áldozta fel. Nincs két egyforma eset. A közös mindegyikben az, hogy hit által cselekedtek, azaz ott, abban a helyzetben azt tették, amit Isten várt tőlük.

Hogyan jelenik meg a hit a Szentírás olvasásában?

A Szentírást sokféleképpen le­het értelmezni – azt vallották a régiek, hogy a hit szabálya, a hit analógiája szerint kell értelmezni a Szentírást, azaz a hitben rendeződnek össze a látszólag különböző dol­gok. Nagyon fontos éppen ezért, hogy a teljes Szentírás összefüggésében a holisztikus elvet, a teljes Írás elvét kövessük, amelyik annak középpontjára, Jézus Krisztusra nézve értelmezhető elsősorban. Hit által a nehéz, összetett kérdésekben is lehet dönteni.

Elképzelhető, hogy a hit meggyengíti az egyházat mint földi szervezetet?

A kérdés így nem válaszolható meg igennel, mert a hit megerősíti az egyházat, nem meggyengíti. A hitetlenség gyöngíti meg, és az, amikor a közösség a saját feje után megy, és nem hallgat Isten Igéjére. Az kétségtelen, hogy a hitbeli megújulások történetileg szakadásokat hoztak létre, mert a különböző felekezetek másképpen értelmeztek bizonyos részeket a Szentírásból, másra tették a hangsúlyt tanításaikban. Ha ezek a különbözőségek nem a másik kirekesztését szolgálják, akkor tekinthetünk úgy a felekezetekre, mint tarka, virágos mezőre, amelyen sokféle szép virág nyílik, de sajnos a történelem nem erről, hanem szembenállásokról és szeretetlenségről tanúskodik. Éppen ezért fontos, amikor Bullinger Henrik a hitnek és szeretetnek regulájáról ír a Második Helvét Hitvallásban a Szentírás magyarázata kapcsán. Az egyház története során sokszor csak az „igaz hit értelmezésére” került a hangsúly, és ezt arra is fel lehetett használni, hogy a másikat letaglózzák, megsemmisítsék, megszégyenítsék. Ezért írja Pál apostol az efézusiaknak, hogy „az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus” – így tudunk növeked­ni a Krisztusban.

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Asszonyi Eszter

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2017. december 10-i számában.