Nem meglepő, inkább nagyon is jellemző, egyben mulatságos, hogy évről évre egyre hamarabb kezdődik el a szokásos adventi, illetve karácsonyi vásár Európa-szerte – bár egyre több nyugati országban, városban butaságból, gyávaságból, a „politikailag korrekt” véleménydiktatúrának engedelmeskedve már nem illik kimondani, leírni a karácsony szót. Kivált azért, mert a vezető világnyelvnek számító angol Christmas szava Krisztusra utal. A német Weihnacht szent éjt jelent, míg a latin natalis – születés – szóból ered az ünnep francia, olasz, spanyol megnevezése is. Hogy miért szent az a bizonyos éj, kinek a születésnapja közeleg, és mit jelent az advent szó, azt az egyre sűrűbb homály, pontosabban a multinacionális cucckultúra vakító csillogása-villogása eltakarja, elfeledteti a tömegemberrel. Közvetlenül az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc előtt írta naplójába az amerikai emigrációban élő Márai Sándor: „A múlt században a nagy élmény az volt, hogy Istent megölte az Empirikus Tudomány. E század nagy élménye, hogy az Embert megöli a Tömeg. Marad – a Tömegen belül, Isten nélkül – egy hámsejt-tömeg, az ember, aki várja Godot-t.” Pár héttel később megírta minden idők egyik legnagyobb magyar költeményét, a Mennyből az angyalt: „Egy szegény nép karácsonyfája / A Csendes Éjben égni kezdett / És sokan vetnek most keresztet. / Földrészek népe nézi, nézi, / Egyik érti, másik nem érti. / Fejük csóválják, sok ez, soknak. / Imádkoznak vagy iszonyodnak, / Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország.”

Vajon a gyökértelen és arctalan nyugati világban ma hány ember tudja, hogy mi történt 1956 őszén-telén Magyarországon, hányan értik meg, hogy a magyaroknak „ilyen nagy dolog a Szabadság”? Nemcsak akkor és azelőtt, hanem bizony napjainkban is! Persze mi is gyakran hajlamosak vagyunk a beteges felejtésre, ezért Ravasz László már száz éve figyelmeztetett arra, hogy felejteni, ami hétköznapi és megőrizni, ami ünnepi: ez a lélek dietetikája.

Advent kezdetén érdemes tudatosítanunk, hogy nekünk valójában nem az idő múlása, az elmúlás, a halál a fő ellenségünk, hanem a felejtés. Az ógörög nyelvben az igazság szó – alétheia – azt jelenti: nem felejtés, vagyis az igaz, amelyet nem nyel el, nem fed el, nem tüntet el Léthé, a felejtés mitikus folyó-istennője. A felejtés ellenszere a visszaemlékezés, az elfelejtett dolgok felelevenítése, tudatosítása. Az Istenről és Igéjéről elfeledkező, elveszett ember hiába vár Godot-ra, akiről semmit nem tud, és aki soha nem jön el. Nekünk, keresztyéneknek azonban van Istenünk, akinek megismerhetjük kijelentését, üzenetét, ígéreteit a Szentírásból, ezért szoktuk mondani, hogy sola Scriptura. A Szentírásból tudjuk, hisszük és valljuk, hogy úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

A Fiú Jézus Krisztus, aki tanítványainak elárulta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6) Ezt az igazságot igyekeznek letagadni, kigúnyolni és elfeledtetni a Gonosz minden rendű és rangú szolgái, agymosó intézményei, médiumai és ügynökei. Ezért teszik advent időszakára az egész év legcsábítóbb-kábítóbb vásárait, kedvezményes akcióit, hogy a szerzési, birtoklási, fogyasztási vágyak, kívánságok gerjesztésével és kielégítésével eltereljék a figyelmet arról, aki eljövendő – adventus. De a vesztébe rohanó, magányos tömeggel szemben az élő hitű keresztyének most is, advent első vasárnapjától szentestéig az Úr első eljövetelét, a Fiú megszületését várják, aki kétezer éve a betlehemi istállóban eljött a bűnös, szenvedő, szűkölködő emberi világba, majd mielőtt a golgotai kereszten meghalt miattunk, helyettünk, értünk, majd feltámadt és a mennybe ment, megígérte, hogy egykor ismét eljön, és maga mellé vesz minket, ha hiszünk őbenne és hűségesen, türelmesen, kitartóan várjuk őt.

Nem könnyű várni hűségesen, türelmesen, kitartóan Krisztust, amikor a bennünket körülvevő, nyomasztó és szorongató világban mindennap a hűtlenséget, türelmetlenséget, állhatatlanságot, a gátlástalan önzést és csalást, az élvezetvágy, kapzsiság és becsvágy mértéktelen, botrányos elhatalmasodását tapasztaljuk szinte minden szinten. Amikor minden nyelven, csatornán, felületen azt sulykolják, hogy élj a mának, mert egyszer élünk, most kell szerezni, élvezni, fogyasztani.

A Krisztus előtti pogány és utáni újpogány európai ember fél, retteg a haláltól, mert azt érzi, amit már Horatius megírt egyik versében, hogy ha meghalunk, örökre „csak por és árnyék” leszünk. Az idei advent első vasárnapján emlékezzünk az éppen nyolcvan éve meghalt József Attilára is, aki már tizennyolc éves korában megírta: „Tudom, hogy nemcsak por vagyunk: / Por és Istenpor vagyunk. / Visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / Így keveredik el Istennel a lélek.” A mi világunk az idő, az elmúlás, a halál világa, de Jézus születése, halála és feltámadása az egyetlen reményünk és vigasztalásunk, hogy a halál csak az utolsó előtti szó. Az utolsó szó Jézus, aki maga az Élet, és mindenkinek, aki rá szomjazik, az élet vizét adja, ingyen. Ezért legfőképp rá figyeljünk és várjunk a most kezdődő advent idején.

Faggyas Sándor

Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2017. december 3-i számában.