„Közel volt a zsidók páskaünnepe, és Jézus felment Jeruzsálembe. A templomban találta a marhák, juhok és galambok árusait meg az ott ülő pénzváltókat. Kötélből korbácsot csinált, és kiűzte mindet a templomból a marhákkal és a juhokkal együtt. A pénzváltók pénzét kiszórta, az asztalokat felborította, a galambárusoknak pedig ezt mondta: Vigyétek ezeket innen, ne csináljatok piacteret az én Atyám házából! Tanítványai visszaemlékeztek, hogy meg van írva: „A te házad iránti féltő szeretet emészt engem.” (Jn 2,13-17)

Az a kor, amelyben ma élünk, az egyház számára magában véve is reformációt jelent. Sokszor szokták mondogatni, hogy ez a mai világ nem kedvez az egyháznak, a mai szellemi légkör nem kedvező az egyház számára, - nos, én éppen az ellenkezőjét érzem, és azt mondhatnám, hogy ez a mai elvilágiasodott gondolkodás, szellemiség, légkör, amelyben vagyunk: nagyon jót tesz az egyháznak, mert magában véve is reformációt jelent számára, reformálja állandóan az egyházat, az egyház gondolkodását és életét. Amikor mi most a reformáció ünnepét üljük, akkor a mi mostani ünneplésünknek nem kell abban kimerülnie, hogy régmúlt eseményekről beszélünk és régen halott hősöknek az emlékét idézgetjük. Nem! Hanem mi magunk is benne vagyunk a reformációban. Ezt mutatja az a tény is, hogy egyházainkon egy nagy választóvonal húzódik végig: egyre kevésbé válik magától-értetődővé az, hogy valaki hozzátartozik. Aki ma bent akar maradni az egyházban, annak ezt egyre öntudatosabban, egyre elszántabban kell tennie. Ma már valóban mindenki olyan vallású, amilyennek vallja magát, és nem, amilyennek született. Egyre kevésbé számít az, hogy ki, hol, milyen lelkészi hivatalban, milyen anyakönyvben van nyilvántartva. És egyre jobban az válik döntővé, hogy mit érez, mit hisz és ennek milyen módon ad kifejezést. Mindenkivel, aki ma még így vagy úgy az egyházhoz tartozik, előbb vagy utóbb az történik, hogy Jézus oda áll eléje személy szerint és megkérdi: akarsz engem követni, vagy te is el akarsz menni? Egyre jobban kiderül, hogy az egyházhoz tartozás nem lehet dísz, nem lehet dekórum, nem lehet jó ajánlólevél a világban való érvényesüléshez, nem lehet megszokott tartozéka egy bizonyos polgári életformának, - hanem vagy öntudatos és szándékos Krisztus-követés, vagy semmi! Ha csak őseidtől reád szállt örökség az, hogy református vagy, ha csak ilyen szellemi hagyaték, akkor az előbb-utóbb éppúgy megsemmisül, mint ahogyan a vagyoni örökségek is megsemmisültek. - Tehát egy nagy reformálása folyik az egyháznak, amelyik persze nem megy fájdalom és szenvedés nélkül. Itt is korbács suhog fölöttünk, mint annak idején a jeruzsálemi templomban. De ennek a fájdalomnak és szenvedésnek a forróságában mégis Jézus az, Aki az Ő egyházában az újat kiformálja.

Igen: ez a fontos, ezt kell elsősorban nagyon világosan és határozottan látnunk, hogy tudniillik maga Jézus Krisztus az, Aki azt a korbácsot suhogtatja. Az igazi reformáció sohasem az, amit az emberek csinálnak, hanem amit Jézus csinál. Mi sohasem tudunk igazán újat teremteni, mert nem tudjuk magát az embert megújítani. De amikor Jézus csinálja a reformációt, akkor igazán újjá lesz minden! Négyszáz esztendővel ezelőtt is Jézus volt az, aki egy Luther Márton nevű szerzetest a kolostor-cella csendjében megrázott és szinte a végső kétségbeesés szélére juttatott, úgy, hogy alkalmassá váljék arra, hogy az Ő Igéjét, kegyelmének szavát egészen újra meg tudja hallani. És én hiszem, Atyámfiai, hogy Jézus az, maga Jézus, Aki ma újra a szívünk legmélyebb alapjaiig hatóan megkérdez, hogy igazán hiszünk-e Benne? Igazán akarjuk-e követni Őt?

Persze most egy másforma Jézus áll előttünk, mint ahogyan a múlt századok festményei és márványszobrai szokták Őt megjeleníteni. Ismeritek például Thorwaldsen Krisztus-szobrát: ez a Jézus maga a szelídség, a megbocsátás, a jóság, - két keze áldva-hívogatóan nyúl az emberek felé. Nos, ebben az áldott, drága kézben nehezen tudjuk elképzelni az ostort, amivel Jézus az emberek ellen és emberek vallásos cselekményei ellen fordult! Nos, hát most meg kell ismernünk a templomot megtisztogató Jézus alakját is, mert ez is hozzátartozik az Ő isteni lényéhez!

Legalább megismerjük végre azt a Jézust, Aki nem azért van, hogy kívánságainkat teljesítse, meg hogy a nagy ünnepeinket romantikussá, az elérzékenyedésig meghatóvá tegye, vagy hogy az egészségünket védje, vagy kedves emlék legyen a gyermekkorból, vagy olykor áhítatos hangulatba ringasson, - hanem Aki határozott, kemény, féltőn szerető Ura az Ő egyházának.

Jézus ott a történetben, amit felolvastam, az áldozati állatok kötőfékjét használta fel ostornak, amivel azután a nagy tisztogatási akciót végrehajtotta. És tudjátok Atyámfiai, hogy ma mit használ fel Jézus ostornak az Ő egyházával szemben? Éppen a korszellemet! Éppen azt az elvilágiasodott gondolkodást, az egyház és vallásellenes propagandát, ami az egész világon egyre jobban erősödik! Igen: az ateista gondolkodás, a harcos ateizmus propagandája ma az az ostor, amelyet Jézus az Ő egyházának a reformálására, megtisztítására felhasznál! - Az ateista propagandán nekünk nem megbotránkoznunk kell, még kevésbé egy ellenpropagandával védekeznünk ellene, sem pedig egy bizonyos keresztes-hadjárattal elutasítanunk, vagy megtámadnunk, - sem megijednünk nem kell tőle és azt képzelnünk, hogy most már kiirtják a hitünket a szívünkből, - hanem úgy kell tekintenünk, mint olyan eszközt, ostort, amellyel Jézus tisztogatja az Ő egyházát. Amikor Jézus ott a történetben kiszórta a jeruzsálemi templomból az árusokat meg az áruikat: a tanítványoknak, az igazi tanítványoknak, nem az a gondolatuk támadt, hogy de kegyetlen a mi Urunk, hanem az az Ige, ami így van megírva: „A Te házadhoz való féltő szeretet emészt engem!” Mesterük nagy szeretetének egy egészen új vonását ismerték meg. Most is az Ő nagy, féltő szeretetét lássuk meg abban, hogy tisztogat bennünket, ha korbáccsal is, ha fáj is! - Tehát Atyámfiai, amikor a harcos ateizmus gúnyolja, vagy vádolja valamivel az egyházat, azt nekünk az evangélium fényében komolyan kell vennünk, mint általunk is megvizsgálandó kérdést egyházunk múltját vagy jelenét illetően. Igenis, bátran, sőt az egyház Ura iránti engedelmes alázattal szemébe kell nézni olyan kérdéseknek, amelyeket a keresztyénség az ateizmustól - persze sokszor propagandisztikus túlzással és torzítással - kap. Például nekünk magunknak kell megvizsgálni, mennyiben jogosult az az ideológiai vád, amely szerint a keresztyén hit a maga történelmi megvalósulása folyamán a polgári társadalom viszonyainak az ideológiai dicsőítése volt? Nincs-e valami igazság abban, hogy a polgári magántulajdon-értelmezést és a polgári morált a keresztény hittel szentesítették? Jó ám, ha ilyen kérdéseket tesz fel nekünk a világ! Honnan ébrednénk különben tudatára annak, hogy Jézus egyháza egyetlen társadalmi formához sincs kötve és egyetlen politikai rendszernek sem lehet az eszköze?! - Azután például nincs-e valami igazság abban a vádban, hogy az egyházi gondolkodásban és a hívek köztudatában még mindig megvan a Kopernikusz előtti kozmológia, ami tényleg gátolja a tudományos haladást? Tudjátok azt, hogy itt, ebben a gyülekezetben is voltak, akik megbotránkoztak azon, hogy én az őstörténet magyarázata során azt mondtam, hogy a teremtés hat napja nem hatszor 24 órát jelent, és hogy Ádám nem egy bizonyos Ádám nevű embert, hanem általában az embert jelenti?! Merem állítani, hogy ez a sokszor hangoztatott ellenkezés az ateizmus részéről, hogy az egyház szerint Isten a világot hat nap alatt teremtette, holott a tudomány kimutatta, hogy itt évmilliókról van szó: az egyházunkat helyesebb biblia-megértésre, a Bibliában adott isteni kijelentés mélyebb és igazabb meglátására vezette!

És ilyen jó az is, hogy annyiszor gúnyolták a hívő embereket azzal, hogy mennybe néző, e világtól elforduló, túlvilági boldogsággal magukat áltató emberek, - mert éppen ezzel kényszerültünk rá arra, hogy sokkal komolyabban vegyük a gyakorlati keresztyénséget, mint régebben. Jézus űzi ki, érzitek, az Ő egyházából a kultuszi kegyesség gyümölcstelen formáit, a szertartásoskodó külsőségekben megnyilatkozó vallásosságot, és Ő mélyíti el keresztyénségünket olyan Krisztuskövetéssé, amelyik a világ számára is áldást jelent. - Azután azzal a váddal is szembe kell néznünk, hogy a keresztyén népek és egyházak e világ nyomorúságait, a háborút, a gyarmati rendszert, kizsákmányolást eltűrték, sőt gyakran ideológiailag igazolták. Vajon teljesen csak légből kapott ez a vád? Vagy pedig tényleg összekevertük az evangéliumot a gazdasági érdekeinkkel, a nacionalizmusunkkal, a politikai törekvéseinkkel?! Nem Jézus az, Aki minden ilyen meghamisítását az Ő evangéliumának ki akar tisztítani a hitünkből?! - Ne féljünk tehát az ateista propagandától, sőt vegyük hálával, alázattal, - Krisztus féltő szeretetének a fájó, de kétségtelen jeleként! Az az ostor, ami ott a jeruzsálemi templomban suhogott, nem ártott a templomnak, sőt! A templom érdekében való volt! A templomot védte vele Jézus. A templom szentségét, az imádság házának a tisztaságát munkálta általa. Az ateizmus részéről felénk hangzó jogos vagy jogtalan vádak és kérdések bennünket bűnbánatra és megtérésre kell, hogy indítsanak, nem azért, mintha az ateizmusnak mindenben igaza lenne, hanem azért, mert bennünket az ilyen vádak mindig újra az evangélium felé űznek és a bibliai kijelentés igazságának egy új megvilágításban való megértésére kényszerítenek. - Ma is teljesen igaz és érvényes, amit a tanítványok így érzékeltek Jézus furcsa, kemény viselkedésében, hogy „A Te házadhoz való féltő szeretet emészt engem!” Szeret! Féltőn szeret bennünket! Azért ilyen szigorú, azért ilyen kemény! És ezért nem reménytelen az egyház sorsa! Ezért van az egyháznak jövője! Nemcsak emlékezünk, hanem benne vagyunk a reformációban, Urunknak az Ő egyházát reformáló szeretetében, működésében. A reformáció egyháza bűnbánatban lévő egyház, - olyan egyház, amelyet az Ő Ura mindig újra megvizsgál, megpróbál, próbának vet alá. Vegyük hát örömmel, ha keményen bánik velünk. Arra nevel, arra tanít, hogy igazán egyház legyünk, az Ő egyháza. Olyan sereg, akik nem vitatkoznak a világgal, hanem szolgálnak a világban! Akik lemondanak minden társadalmi elismertetésről, nyilvános reputációról, anyagi biztosítottságról, hogy nyilvánvalóvá tegyék a nem hívők előtt, hogy az evangélium nem ideológia, hanem életforma, olyan életerő, ami bennünket a másoknak való fenntartás nélküli szolgálatra késztet és képesít. Arra, hogy az elszenvedett tűszúrások és méltatlan gyanúsítások ellenére is ott legyünk teljes szeretetünkkel és szolgálatkészségünkkel a másik ember mellett. Lehet, hogy közben megfogyatkozunk, eltávolodnak az egyháztól azok, akik ott nem Jézust keresték... Hanem tényleg díszt, hagyományt, reakciós fellegvárat, kegyes élvezetet vagy felejtést... Lehet, hogy közben szegények leszünk. Nem lesz jó üzlet az egyház! Nem lehet rajta keresni! ... Lehet, hogy szenvedni is kell érte. Elhagyják azok, akik félnek! Az ilyen reformációs időkben azoknak a serege, akik kitartanak, megkevesbedik. De az Úr nagy lesz köztük! Ahol Krisztus van, ott a kereszt sosincs messze. És éppen ez a mi reménységünk! Mert akkor, amikor magunkban már erőtlenek vagyunk, akkor tudjuk meg, mennyire igaz, hogy az Ő ereje a mi erőtlenségünk által végeztetik el, meg, hogy elég nékünk az Ő. Tudjuk meg, hogy valóban, „Erős vár a mi Istenünk...”

Erős vár a mi Istenünk,
Jó fegyverünk és pajzsunk, kegyelme! Akkor
Ha ővelünk, ki ellenünk?
Az Úr a mi oltalmunk.
Az ős ellenség Most is üldöz még,
Nagy a serege, Családság fegyvere;
Nincs ilyen több a földön.
Erőnk magában mit sem ér,
Mi csakhamar elesnénk;
De küzd értünk a hős vezér,
Kit Isten rendelt mellénk.
Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az,
Isten szent Fia, Az ég és föld Ura,
Ő a mi diadalmunk.
                       (390. dicséret)

Ámen!

Dátum: 1962. október 31. Reformáció