Az alkalom látszólag hagyományosan indult: templom, lelkész, áhítat, zsoltári énekek, előadás, ünnepi öltözet. Talán nem is vártak többet a gyülekezeti tagok ettől a naptól sem; egyik kedves ismerősöm szavaival élve: biztosan azt gondolták, hogy egész nap a templom padjaiban fognak ülni mozdulatlanul és szótlanul. El is kezdődött az áhítat, és már az első pár pillanatban valami hiba csúszott a gépezetbe, hiszen a szokásokat kissé mellőzve Lukács Endre tiszteletes nem a szószéken, hanem az úrasztalánál köszöntötte az egybegyűlteket. Sőt, gyorsan közölte is a hívekkel, hogy ez alkalommal nem kell felállni meg leülni, hiszen ez a nap nem erről fog szólni.

A rövid, de annál frappánsabb áhítaton olyan gondolatok hangzottak el, hogy a reformáció akkor kezdődik el, amikor Isten szól, majd rávilágított, hogy sok fájdalom, teher emészt minket egyénenként és közösségként, ezért belülről kell elkezdődnie a folyamatos megújulásunknak. A megtérés kérdése is felvetődött, amelyre válaszként azt kaptuk, hogy előbb meg kell hallanunk Istent, majd el kell döntenünk, hogy neki fogunk engedelmeskedni. Végszóként pedig rádöbbenhettünk, hogy az Úr napját nem a hét utolsó, netalán első napja jelenti, hanem a mai, amikor Isten megújulásra hív minket.

Az elgondolkodtató szavak mámorából dr. Bibza Gábor rántotta vissza a valóságba az egybegyűlteket, aki teljes őszinteséggel kezdte méltatni, hogy mit jelenthet ma reformátusnak lenni. Nem rejtette véka alá tanácstalanságát, beismerve, hogy számára is nehéz volt megtalálni a választ, így vissza kellett mennie a gyökerekhez, fellapozva egyházunk törvénykönyvét, ahol olyan válaszokba ütközött, amelyek nem világítottak rá a teljes igazságra. A törökvágási gyülekezet lelkésze szerint legtöbbször az a probléma velünk, hogy habár a hívők közösségébe néha vagy gyakran eljutunk, Istenhez már annál kevésbé, pedig Ő az ötszáz év folyamán újra és újra megszólított bennünket. Nem elég tehát, ha reformátusságunk szellemi örökségünk része, hanem minden nap meg kell vívnunk csatánkat a világgal és önmagunkkal. Sőt tisztában kell lennünk azzal, hogy a hitet nem lehet megvásárolni, akár egy szolgáltatást a fogyasztói társadalmunkban, hiszen a mi Urunk nélkül még a legnagyobb cselekedetünk is hiábavaló. Éppen ezért a titok nyitja az önvizsgálatban rejlik, amely nélkül az ünneplésünk és a református mivoltunk üres marad. Az előadás végére mindannyiunk számára világossá vált: ha be tudjuk ismerni, hogy Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk, bátran vallhatjuk magunkat reformátusnak.

A program kellemes légkörben eltöltött falatozással, beszélgetéssel folytatódott. Ezután négy kiscsoportra oszlott a gyülekezet, egy-egy terembe elvonulva, ahol mindenki megoszthatta az előadással kapcsolatos gondolatait, véleményét. Mi, fiatalok is elvonultunk a társalgóba, ahol rövid időn belül oldott hangulatú beszélgetés résztvevőjeként eszméltünk fel, olyan problémákra rávilágítva, amelyek a mi kicsiny közösségünket is érintik. Javaslatok születtek, amelyeket serényen összeírtunk, hogy az alkalom után lelkészünk elé tárhassuk. „Már ezért is megérte eljönni” – gondoltam magamban, majd a csoportkép után ismét csatlakoztunk a gyülekezet többi tagjához, ahol minden csapatvezető összesítette a beszélgetésen elhangzottakat.

Amikor visszaértünk a parókia udvarára, már minden gyülekezeti tag szemében ott csillogott a kíváncsiság, hogy vajon mi is lapulhat a csapatépítő feladatok címszó mögött, amit a meghívóban olvastak. Gyorsan csoportokra osztottuk őket, mosolyogva nyújtottam oda nekik a cetlis zacskót, ám tartottam a reakcióktól, mert tudtam, hogy a felnőttek mennyire nehezen tudják elengedni magukat. Végül meglett a hét lelkes csapat, ahol a fiatalokon kívül az összes korosztály büszkén képviseltette magát, és nekivágott a rejtélyes feladatok teljesítésének. A mit sem sejtő csapatok stafétaszerűen váltogatták egymást, és elkezdődött a játék. Igen, játszottunk, és nem is akárhogyan, hiszen a felnőttek sokkal jobban élvezték, mint amire valaha is számítottam volna. Le voltam nyűgözve, hogy ők, akikről azt gondoltam, hogy minden életkedvről lemondtak, úgy nevettek, akár a gyerekek. Sőt, levetkőzték a gátlásaikat, a merev magatartásukat, és mertek ügyetlenségükön, esetlenségükön kacagni. Mert nekik az akkora élmény volt. Mert nekik sosem volt ilyenben részük. Mert ők is szeretnek játszani. Minden aggodalmam elszállt, amikor rádöbbentem, hogy meg merik fogni egymás kezét, és egy csapatként teljesítik a feladatot. Miután az összes csapat hősiesen helyt állt, ugyanezekkel az élményekkel fogadtak a másik hat állomás felelősei is, a gyülekezeti tagok pedig izgatottan summázták, hogy mennyi labdát tudtak összegyűjteni, hogy hány kérdésre tudták a választ a bibliai kvíznél, esetleg milyen tárgyakat sikerült magukkal vinni a lakatlan szigetre, és nevettek, hogy bekötött szemmel milyen suta házat rajzoltak.

Mire mindenkinek sikerült megosztania élményét társaival, visszavonultunk a templomba, hogy áhítattal zárjuk ezt az élménydús napot. Érezhetően más volt a légkör, mint reggel, amikor mereven, semmit sem várva ültünk be a padokba. Bennünk is megváltozott valami, mert nem húzódtunk hátra, hanem a legelső padokban foglaltunk helyet, s nem féltünk közel engedni magunkhoz a mellettünk lévőt. Hiszen ahogyan az áhítatban is elhangzott Lukács Margit tiszteletes asszonytól, egy közösség vagyunk, ezért néha ilyen élményekre is szükségünk van, hogy összekovácsolódva tudjunk egy testként működni, mert felelősséggel tartozunk egymás iránt.

Mindannyiunk számára jó leckeként szolgált ez a nap, hiszen megtanultuk, hogy nem a merevségünk és búskomorságunk tesz minket hívő reformátusokká, hanem az őszintén kimondott érzéseink, szabadon megfogalmazott véleményeink, a társainkkal való együttműködés, valamint a hajlandóság, hogy ne a saját akaratunkat érvényesítsük, hanem képesek legyünk a kompromisszumra közösségünk fejlődése és egyházunk épülése érdekében.

Szöveg és fotó: Kismihály Boglárka

forrás: reformatus.ro
borítókép: utazzerdelybe.hu