A reformáció kezdetének 500. évfordulóját éljük. Protestáns körökben rengeteg program, esemény, kiállítás, koncert, istentisztelet, könyv emlékeztetett az évfordulóra. Van emlékbélyeg, emlékérme. Mégis, mint valláskutató, hogy látja, a protestáns közösségeken kívülről mi látható, érezhető a jubileumi ünneplésből?

Abból a sarokból, ahonnan én figyelem az évfordulót, elmondhatom, hogy számos konferenciát is szerveztek a jubileumhoz kapcsolódóan, némelyiken én is előadtam. Vannak protestáns lelkész barátaim, tanítványaim, akik félig humorosan, félig komolyan úgy beszélnek az 500. évfordulóról, ahogy katolikus barátaim tették II. János Pál pápa 1991-es magyarországi látogatásáról. Utóbbi kapcsán akkor azt mondták: már elegük van, hogy a pápalátogatás folyik a csapból is. Feltételezem, hogy igaza van annak az idős pap-diplomata barátomnak, aki azt mondta: már egy évvel a pápa látogatása előtt megállt az élet. Feltételezem, hogy a reformáció 500. évfordulójának megünneplése is olyan sok kulturális, diplomáciai és más műveletet igényel azoktól, akik a vállukon hordják a méltó megemlékezést, hogy már alig várják az ünneplés végét, hogy vissza lehessen térni a hétköznapi áhítathoz. Van még egy személyes benyomásom is: Debrecenbe utaztunk a családommal néhány napra, én választottam az úticélt. Fantasztikus kiállításokat láttunk a reformáció kapcsán, olyanokat, amelyek az átlagemberhez is közelebb tudják hozni ezt a fogalmat.

Katolikus oldalról hogy látja az évfordulót?

Nem látom át, hogy pontosan mi történik a katolikus egyházon belül a reformáció 500. évfordulója kapcsán. Látom, persze, a felekezetközi diplomáciai megmozdulásokat, az ökumenikus párbeszéd megerősítését, de ezekben nem látok az évfordulóhoz mérhető innovációt. Manapság, amikor számos válsággal küzd a társadalom, az minimális elvárás lenne, hogy eltörpüljenek a teológiai különbségek, és kevesebb legyen a felekezeti sovinizmus, hogy még nagyobb bátorsággal közelítsenek egymáshoz a keresztények.

A katolikus, evangélikus, református és metodista konszenzus a megigazulás tanában tehát nem éri el a „méltó innováció” szintjét?

A teológiai innováció túlságosan lassan, botladozva ér el a hivatalos felekezetközi, diplomáciai párbeszédhez – és így ezekhez a dokumentumokhoz is. Hans Küng akkor írta a doktori disszertációját a megigazulás tanról, amikor én születtem, 1957-ben. Már akkor bemutatta, hogy nincs lényegi különbség a katolikus és protestáns értelmezés között, vagy ha vannak apróságok, azok nem lényegi különbségek. Aztán hatvan év kellett hozzá, ebben a nagysebességű világban, hogy megszülessen a megállapodás, amely eltolja az egység útjából ezt az akadályt. De vajon hány évtizedet kell még várnunk arra, hogy a vegyes házasságokban élők közös eukarisztiában vehessenek részt?

A Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencián történt meg, hogy egy protestáns teológus szeretett volna részt venni a katolikus liturgia szerint tartott úrvacsorai közösségben, és bár a főszervező katolikus plébános ezt engedte volna neki, de a szertartást vezető pap nem.

Ez jelentős kérdés, de a teológiai önértelmezés vonatkozásában nem az eukarisztiával kapcsolatos egyházi tanítás a közös asztalközösség gátja. Én úgy látom, hogy felfogásbeli hangsúlykülönbség van a katolikus és protestáns szemlélet között. Az említett történetben is megmutatkozott, hogy a katolikus pap a saját egyházához való hűség miatt nem tehetett kivételt, és a katolikusoknak van itt nehezebb dolga, mint a reformátusoknak. A nehézséget az okozza, hogy a katolikus egyház nem ismeri el a papnak a reformáció egyházainak papságát. Ez a probléma, ezen kellene dolgozni, ezt kellene jobban elfogadni.

Ahogy az ortodox egyházszakadás bulláját fel lehetett oldani, ugyanúgy a Luther Márton és más reformátorokkal szembeni bullákat is fel lehetne oldani. A történeti kutatások jól bemutatják, hogy egyáltalán nem teológiai, vallási, egyházi körülmények vezettek oda, hogy kiközösítésre kerültek a „reformátor szentek”. Ma sokkal fontosabbnak tartom, hogy az egység prófétai lépéseit megtegyék az egyházak, és utána föl fog tudni zárkózni a teológia is ezekhez a döntésekhez. Őszintén csodálom azt, hogy Ferenc pápa, aki sok tekintetben bátor, meglepő és sokakat zavarba ejtő egyházi reformokat kezdeményez, ebben a kérdésben egy tapodtat sem lépett előre.

Protestáns szerzőket olvas egy éven át

„Úgy döntöttem, hogy tavaly október 31-től idén október 31-ig csak protestáns szerzőket fogok olvasni” – tudtuk meg Máté-Tóth Andrástól. Úgy gondolta helyesnek, ha az ötszázadik évfordulót önképzésre fordítja, hogy jobban megismerje a vallástudomány, a teológia és a közélet protestáns szerzőit. Mint mondta, „csodálatos” olvasmányélményei vannak: elsősorban Ernst Troeltsch evangélikus szociológus, teológus, politikus műveivel foglalkozott, elolvasta Miroslav Volf horvát származású teológus, szociológus több könyvét is, valamint sokat jelentett neki Miroslav Volf Emlékeink gyógyulása című könyve, amely az emlékezés problematikájával, a történelmi szenvedések feldolgozhatóságának kérdésével foglalkozik, s azt keresi, milyen módon lehet protestáns szemlélet alapján virágba borítani saját életét és a társadalmat.

Ferenc pápa tavaly október 31-én Svédországban, egy evangélikus templomban tartott ökumenikus istentiszteleten azt mondta, Luther Márton okos ember volt. Aztán megölelte a svéd evangélikus egyház vezető püspökét, aki egyébként nő. Ez inger alatti, minimum körüli esemény volt, ahhoz képest, ami történhetett volna?

Az ilyen gesztusok nem egyediek, és fontosak is. Abban lehet bízni, én is így teszem, hogy ezek az egység irányába mutatnak. De azt csak egy nagyon komoly dokumentum, egyházi intézkedés tudja valóságosan megjeleníteni.

Végül hazai dolgokról beszéljünk. Volt két beszélgetés Budapesten, az egyiken evangélikus és református püspök folytatott disputát, a másikon katolikus és református püspök tartott egy-egy előadást. Utóbbinál egy kis tartást azért éreztem, hogy nem vállalták a vitahelyzetet. Mit gondol erről?

Sajnos egyikük előadását sem olvastam, de fontosnak tartom ezt a fajta párbeszédet. Az visz leginkább előre, ha a felekezetek közötti találkozás nem politikai, diplomáciai, hanem vallási esemény. A keresztény felekezetek centrumában Jézus Krisztus van, és a hozzá való alapvető kapcsolódás, dicsőítés, az ő praxisának a másolása – ez az elsődleges feladat. Ha sikerül így találkozni, az előrelépés, az fontos.

Ha már az imént említette ezt a szót: a hazai jubileumi ünneplések körül erősen jelen van a politika. A kormányzat hozta létre a Reformáció Emlékbizottságot, miniszteri biztosa van az emlékévnek, az október 31-i központi ünnepségen a miniszterelnök is beszélt. Hogyan látja ezt valláskutatóként?

Lehet, hogy távolról közelítem meg a kérdést, de a valláspolitológiának, vallásszociológiának van egy tézise, amely az ilyen események mentén óhatatlanul eszébe jut az embernek: mégpedig, hogy az államilag forszírozott vallás elhal, mert a személyes vallásgyakorlatra negatív hatással van az államilag forszírozott egyháztámogatás. Mindezt alá is támasztották már komoly adatokkal az ortodox egyházak világára, főleg Oroszországra nézve. Ha az állami politika és az egyházi intézmények túlságosan közel kerülnek egymáshoz, akkor nemcsak az történik, hogy az állami politikát nem támogató keresztények a saját egyházukkal sem szimpatizálnak, hanem az is, hogy az emberek nem fogják érezni a különbséget az állam és az egyház között. Így az egyházi lét is túlságosan politikai létté válik, ennek következtében pedig már nem tudja hitelesen képviselni, amit Jézus mond, hogy „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28) Hiszen a közgondolkodás is tudja: a vallás elsősorban egy privát harmóniát, belső nyugalmat jelent az emberek számára, hogy abban a rettenetes káoszban, amiben élik az életüket – beleértve a magánéletet és a közéletet is – elcsitulhassanak, és egyedül visszahúzódhassanak abba a kamrába, ahol tudják, még sincsenek egyedül.

Hegedűs Márk, fotó: Kapás Csilla