– Két évezred vallási mozgalmai között a reformáció volt az, amely máig tartó változások kezdete lett a hitéletben, politikában, művészetben, gazdaságban. Luther és társai egyházat, társadalmat, történelmet formáltak, nélkülük a ma sem érthető. A reformáció ötszázadik évfordulója kiváló alkalom arra, hogy jobban megértsük, mit adott a reformáció a világnak, Európának, a magyarságnak, mi a mai szerepe, hogyan változtatta meg a protestáns hit a világot. Hálát adni és élő reménységben megerősödni – ehhez kérjük a Szentlélek erejét, akire ma ugyanakkora szükség van, mint a reformáció korában volt – mondta Jákob János dandártábornok, protestáns tábori püspök.

– Isten gyújtott világosságot a hitvalló ősök szívében, akik tovább akarták azt adni hitből hitbe – mondta prédikációjában Máté Sándor alezredes, püspöki titkár a Róm 1,16–17 alapján, és emlékeztetett Luther Mártonra, akit ez a világosság vezérelt, amikor a halottak napja előtti búcsúcédula-áradatban nyilvánossá tette tételeit Wittenbergben. – A reformátorok nem új vallást alapítottak, hanem visszaalakították az egyházat annak eredeti formájára – hangsúlyozta az igehirdető. Máté Sándor hálát adott azokért, akik nem szégyellték az evangéliumot, akikben az evangélium valóban Isten ereje lett, amely ma is hitet tud ébreszteni azok által, akik már felébredtek.

Szégyellni kellene az evangéliumot? Az igehirdető emlékeztetett: Jézust az övéi haza akarták vinni első prédikációjáról, és hálát adott mindazokért az apostolokért, reformátorokért, hitvalló ősökért, akik vállalták az evangélium hirdetését. – Boldogan látom, hogy katonák és vezetők sem szégyellik hitüket – tette hozzá.

Az evangélium ma is Isten ereje minden hívő ember üdvösségére, amely kiáradt az apostoli korban és a reformációban is. Ugyanez az erő járta át a pusztulás szélére sodródott magyar népet a mohácsi csata- és országvesztés után: a Krisztus evangéliumát befogadó nép megtartatott – mondta Máté Sándor. Hozzátette: az evangélium igazsága hitből szól, hogy hit ébredjen a másik ember szívében is. – Erről szólt a reformáció is: most már gyúljon világosság, post tenebras lux! Adja Isten, hogy ma is így, hitből hitbe szólhasson az evangélium! – fohászkodott az alezredes.

Az igehirdetés után Földváry Gá­bor, a HM jogi és igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkára átadta Jákob Jánosnak az első világháború protestáns hősei előtt tisztelgő, centenáriumi emlékzászlót a minisztérium ajándékaként. – Aligha hozott nagyobb és fájóbb áldozatot a magyar nemzet a harcmezőn, mint az első világháborúban, aligha volt vá­ros, község, falu, ahol újra teljes létszámban ült össze a család, ahol minden gyermek visszaülhetett az édesapja térdére, ahol minden asszony kisírhatta évek egyedüllétének bánatát a férje vállán. Ötszáz évvel a reformáció után ebből az alkalomból méltó és helyes külön is megemlékezni azokról, akik minden más felekezetű honfitársaikhoz hasonlóan életükkel és halálukkal is ugyanazért a magyar hazáért hoztak áldozatot, de hitükkel Kölcsey, Károli Gáspár, Arany János hitét követték – mond­ta Földváry Gábor. A helyettes államtitkár reményét fejezte ki, hogy amint a Tiszántúl Árpád-kori templomaiban az itt-ott felpúposodó vakolat alól a közös örökséget jelentő freskók, úgy a katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok közös magyar öröksége is előkerül.

Jákob János a zászló átvétele után emlékeztetett: a tizenötmillió áldozatot követelő első nagy háborúnak, a világ újrafelosztásáért, kapzsiságból indult, négy éven át tartó, öldöklő küzdelemnek nem voltak nyertesei. – Mindenki megvívta a maga háborúját, és mindenki veszített: a fronton lévők, az elesettek, a sérültek, az otthon maradt, csonka családok, a hadiárvák. Emberek millióiban értékelődött át az emberi sors lényege. A nélkülözve megélt mindennapok olyan tapasztalatokhoz juttatták az embereket, amelyeket addig soha egyetlen nép sem tapasztalt. Ez az ünnepi mozzanat arra utal, hogy a frontra masírozó katonáink keresztyén értékrendben nevelkedtek, ahol a haza és a család szeretete egybeforrt. Nem volt kérdés a bevonuló parancs vállalása és hűséggel teljesítése, így került nagyon sok ember élete a történelem fogaskerekei közé – mondta a tábori püspök, és Csikesz Sándor tábori lelkész 1915. februári körlevelének szívbe markoló sorait idézte: „nem múlik el nap mint nap, de különösen is vasárnap, hogy a lelkipásztor és a gyülekezet ne imádkoznának szerető szívvel Istenünkhöz a küzdő és szenvedő katonákért – érted is.” – Ma em­léktáblák bizonyít­ják e szerető szívek érzéseit és háláját. Külön öröm számunkra, hogy a centenárium kapcsán ezek az emlék­művek – legalábbis nagyon sok közü­lük – megújulhatott. Nem szabad elfelejtenünk: a lassan újjáéledő nem­zeti lelkiismeret formálása mindig a mi feladatunk – szögezte le a püspök, és köszönetet mondott a cente­ná­riumi zászlóért, amely „segíti majd az imádságos emlékezést”.

Bagdán Zsuzsanna