„Valamikor a paradicsom állt itt. (…) /
Hallani óriási fáit.”
(Pilinszky János: Apokrif)

A jubileumi esztendő meghív minket őseink dicső csarnokába. Ott magasodnak egyháztörténetünk óriásai: Méliusz Juhász Péter, Huszár Gál, Károlyi Gáspár nyomtatásban fennmaradt ujjlenyomatai. Arcuk nem ismert, csak prédikációik, hitvallásuk, hitvitáik, bibliafordításaik sorai őrzik hangjukat, és teszik lehetővé, hogy elképzeljük arcukat.

Mindhárom óriás szobra a szobrász képzeletének szüleménye. Belevéste a szobrász azokat az arcvonásokat, melyek akkor, száz-százhúsz éve (a Gönci templomkert szobra Károlyiról, valamint a reformáció téri szobrok a Debreceni Egyetem parkjában Méliuszról és Huszár Gálról) meghatározták a református emlékezetet.

Ma hogyan emlékezünk? Eltörpülünk nagyságuk mellett, vagy képesek vagyunk áthidalva évszázadokat őket is küldetésük tüzében megpillantani? Őket milyen kihívások kényszerítették feladataik teljesítésére? Ők mit vállaltak, amikor felvállalták az evangélium terjesztését?

És mi mit vállaltunk, amikor teológiára mentünk? És milyen feladataink vannak a hétköznapok valóságában?

Áthallatszik-e küzdelmük az évszázadok falán?

Meglátszik-e rajtuk az esendőség, az isteni történetírás fordulatainak váratlansága?

És mi látjuk-e magunkat az egyháztörténet menetében? Részünk-e a történelem, s hisszük-e, hogy mi is a történelem részeiként tesszük, mit nem tesz meg helyettünk más azon a helyen és abban az időben, hová minket írt be a történelmet ma is alakító isteni kegyelem?

Tóth-Mihala Veronika

forrás: ttre.hu