A huszadik században a nácizmus és a kommunizmus is ellenségének tekintette az egyházat, hiszen mindkét totális diktatúra a maga gyártotta ideológia kizárólagosságát hirdette a keresztyénség Krisztus-központúságával szemben. Ezért a múlt század során nagyon sok, köztük számos református testvérünk fizetett börtönnel, fizikai próbatétellel, nemegyszer életével hitéért.
Hazánk 1944. március 19-én veszítette el nemzeti függetlenségét, ekkor indult meg először a nyilas, majd a németek távozása után a szovjetek bevonulásával a vörös diktatúra kiépítése. Az ország 1945 és 1948 között sem volt szabad, valójában az egyházak számára az első pillanattól kezdve fenyegető körülmények alakultak ki, és bár eleinte nem látványos eszközökkel, de megindult az egyházakhoz kötődő személyiségek megfélemlítése is.
Akik korábban nemzeti alapon ellenálltak a náci hatalomnak, volt bátorságuk részt venni a zsidómentésben, azokban a maguk hatalmára nézve a kommunisták is potenciális veszélyforrást láttak. Likvidálni kellett őket, és ennek legegyszerűbb módja az volt ezekben az években, ha háborús bűnökkel vádolták őket. Ilyen emblematikus alakja volt az ellenállásnak például az embermentő svéd diplomata, Wallenberg egyik legfontosabb magyar segítője, a református SDG-mozgalom vezetője, Soos Géza is, aki a szovjet megszállást követően rövid időn belül ugyancsak szembekerült a kommunistákkal, és az ország elhagyására kényszerült. Ahogy a korábbi embermentők közül például Dobos Károly lelkész, Szabó Imre esperes, Pógyor István KIE-vezető, vagy a határon túliak közül Gachal János délvidéki püspök és Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész is előbb vagy utóbb konfrontálódott a vörös hatalommal. Utóbbi három az életével fizetett a diktatúra börtöneiben.
A háború után a magyar társadalom jelentős részét, mintegy hatszázezer főt érintett a hadifogság vagy a malenkij robot, akiknek a harmada sohasem tért haza. A szovjet bevonulás után a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátaljáról tízezrével hurcolták el a magyar lakosságot a sztálini lágerekbe, kifejezetten koncentrálva népünk helyi vezetőire, köztük a legaktívabb missziót végző református lelkészekre, akik közül több tucatnyian kerültek a szibériai haláltáborokba.
Gulácsy Lajos, Forgács Pál, Horkay Barna, Kovács Zoltán és Zimányi József közül többen megírták a visszaemlékezéseiket is. Ezekből megtudhatjuk, hogyan lehetett az embertelenségben is embernek maradni, és hogyan lehetett a legborzalmasabb körülmények között is az Urat szolgálni.
A diktatúra sajátos logikájából következik, hogy sok mindenre, ami egy demokráciában természetes, hétköznapi tevékenység, a titkosrendőrség gyanakodva tekint. Így történhetett, hogy a már felszámolt Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) hetente találkozgató, imádkozó és a társadalom problémáiról eszmecserét folytató, valamint a nemzetközi szervezet svájci központjával levélben kapcsolatot tartó tagjait államellenes cselekménnyel és kémkedéssel vádolták.
Elég volt református hívő embernek lenni, vagy elég volt, ha rossz társadalmi csoporthoz tartozott az ember, bármikor eljöhetett érte a fekete autó. Az egykori arisztokraták és a városi polgárság sem tartozott az új hatalom kegyeltjei közé, ezért elvéve lakásaikat ezrével telepítették ki őket vidékre. Ez az intézkedés főként a fővárosi gyülekezetek vezetői és az egyház értelmiségi bázisát zilálta szét.
A református közösség legszélesebb rétegét és a falusi-mezővárosi gyülekezetek gerincét a parasztság adta. A kommunista diktatúrának egyik elsődleges célja az ő tönkretételük volt, ami egyben a református egyház tönkretételét is jelentette. Az egyházfenntartó réteget megfosztották vagyonától, társadalmi presztízsétől, identitásától.
Pap Béla az egyházi ellenállás szimbolikus alakja volt. Több kérdésben szembeszegült a hatalommal, és egy jobb világban adottságai, elismertsége okán talán a református egyház püspökévé is választhatták volna. Eltávolítása annyira fontos volt a hatalom számára, hogy az ÁVH vezetője, Péter Gábor személyesen is nyomon követte az ellene folyó eljárást. Az '56 előtti időszak másik nagy koncepciós ügye a KIE-per volt: Pógyor Istvánt, a csoport vezetőjét itt verték agyon a Terror Háza épületében. Az ő pere azt mutatja, hogy a kommunisták nem feledkeztek meg a világi egyháztagság megfélemlítéséről sem.
1956-ban Ravasz László és a többi egyházvezető rádiószózata sokak számára igazodási pontot jelentett a bizonytalanságban. A budapesti teológusok pedig a sebesültek mentésében jeleskedtek, és áldozták fel közülük ketten is – Magócsi István és Herczegh Lajos – másokért életüket.
A felszín alatt azonban a kommunizmus kínzó évei alatt tovább élt egy lelkészekből és világiakból álló kapcsolati háló, mely a bizalommal és a szolidaritással kapcsolta össze tagjait. Ez túlélte a diktatúrát és segített a megmaradásban.