A lelkipásztor elmondja, a magyarságtudat megőrzésében itt is fontos szerepet játszik a reformátusság megélése – ahogy faluhelyen általában. Emiatt komoly hangsúlyt fektet rá, hogy alkalmanként az istentiszteletek után különböző közösségi programoknak is helyet adjon a templom.
Izgalmas sorozatot közölt a reformatus.hu, amely Erdély egy-egy jellegzetes gyülekezetét vette górcső alá, jelzőt is akasztva a közösségre, ez a jelző pedig pozitív kicsengésű, a megmaradás, összetartás, befogadás súlyára helyezve az üzenetet.
Egy másik világról szeretnék beszélni, amely akár ennek a sorozatnak része is lehetne, csupán át kellene lépni a Kárpátokat déli irányba és megérkezni a román fővárosba, Bukarestbe. Egy napja jöttünk vissza onnan. Régóta érlelődő álom nyomán jutottunk el oda. Az álom nem román főváros és a bukaresti reformátusság volt, hanem egy olyan testvérközösséggel való kapcsolat vágya, amely kiesik a fősodorból, a magyar identitás főáramából, peremvidék, ahová kevesebb figyelem jut. Először a Dél-erdélyi szórványokban gondolkodtunk, mégis a Kárpátokon túl kötöttünk ki.
Bukarestbe azzal a céllal indultunk, hogy vinni szeretnénk valamit. Nem ezüstöt, sem aranyat, nekünk sincs az, hanem hitünkből és szeretetünkből annyit, ami jellé lehet, hogy a kettőszáz éve idegen földön magyarságot és reformátusságot őrző közösség fontos az anyaország számára. Őszintén, Erdély számára is kicsit mostoha terület a Regát. Pedig kettőszáz és öt esztendeje, hogy először közösséggé szerveződött a bukaresti reformátusság. A kurucok még keresték helyüket Rodostó felé menet, Kossuth ’48-sai már közösséget találtak itt. Az első templomot fából építették az akkor még havaselvi városban, az egyesült fejedelemség fejedelemasszonya pedig már jelen volt az első kőtemplom alapkőletételénél. A 19. század nagy emigráns csoportja a barcasági magyarság és a háromszéki székelység. Mindkét közösség tízezres tömeget dobott a Kárpátoktól délre. Sokan közülük karriert építettek, sokan lecsúsztak. A század emlékezetét Koós Ferenc lelkipásztor a talán mindmáig legjelentősebb lelkipásztor örökítette meg. Az ő nevét viseli az a tudományos kör, amely ma a bukaresti magyarság egyik szellemi fóruma.
A 20. század fordulatában a két világháború között virágzott az egyházi élet, majd a 2. világháború előestéjének politikai döntései majdnem teljességgel felszámolták az ókirálysági magyarságot és meggyengítették visszavonhatatlanul a Dél-erdélyi részeket. A második világégést követő újbóli berendezkedés hiába vitt újból tízezreket Bukarestbe, az egyház már marginális szerepet játszott ebben. A kor ideológiája és az a szellemi potenciál, amely a legjelentősebb kiadókat és itt megjelenő romániai magyar folyóiratokat jelentette, az egyházat teljességgel kizárta ezekből. Kettős marginalizációt jelentett magyar reformátusnak lenni, s mégis élénk egyházi élet volt, hisz korszellem ide vagy oda, sokaknak az egyház jelentette az identitás megfogható valóságát. Két temploma is épül ekkor a reformátusságnak. Egyik átmenti a régi értékeit, másik, a Calvineum pedig bizonysága a kommunista politika kétarcúságának.
Mára megfogyatkozott a bukaresti magyarság. A szellem műhelyei Erdélybe vándoroltak vissza, az a nemzedék pedig, amely odahonosodott lassan araszol kifelé ez árnyékvilágból. Utánpótlás még mindig Erdélyből várható, kérdés, hogy ez lesz-e a jövője a bukaresti reformátusságnak?
Látogatásunk épp a reformáció 500. esztendei jubileumára esett. Együtt ünnepeltek a bukaresti magyar egyházak, ott volt Magyarország nagykövete és a Balassi Intézet igazgatója, no meg mi, négyen a testvérkapcsolat reménységével.
Az identitáskeresés és megtalálás szívet szorító gyönyörűségeit és fájdalmait találtuk. Nem várt ismerősökkel szoríthattunk kezet, földijeink köszöntek ránk, sőt egykori gyülekezetem egyik tagja ma presbiterként van ott jelen.
Számomra mégis egy nyugdíjas könyvtáros története beszédes. Ő írta meg a magyar Bukarest történetét, amely nemrég megjelent magyarul is. Merthogy eredetileg románul írta. Ugyanis elfelejtette anyanyelvét, mi több, egészen későn, fia emigrálását követően fedezte fel magyar és református gyökereit. Pedig a németet kereste remélvén a Hencz név igazolását. Ehelyett magyar neveket és református vallást talált. Semmit sem tudott sem egyikről, sem a másikról. Dedikált könyvében, amelyet előadásomat követően nyújtott át részletesen ír identitása felfedezéséről. Románul, merthogy ez lett számára az irodalom nyelve vall a magyarságról és arról a reformátusságról, amiről nem tudott semmit. A kései felfedezés öröme és tenni akarása vezette el, hogy olykor ellenszélben, támogatások hiányában rögzítse a még fellelhető magyar emlékeket, összegyűjtse a Bukarestben említésre méltó magyarok neveit, életútját, megkutassa a név mögé bújt rejtett magyar származást, tudósok, közéleti emberek, irodalmárok, kereskedők életében. Terra incognita, de legalábbis alig megkutatott területe a magyarságnak és a reformátusságnak a Kárpátokon kívüli részek.
Még vannak. Lenniük is kellene, hisz abszurdum egy közel milliós egyházi közösség nem léte az ország fővárosában. Helyzetük különleges. Jövőjük rejtett. Reméljük, hogy valami elkezdődött. A hivatalos jelenléten túl testvéri kezet nyújtottunk a Kárpátoktól délre szakadt reformátusoknak jelül, hogy számon tartja őket is a nagy közösség.
Jakab Bálint
forrás: Reposzt