Róma már az első percben lenyűgöz. Monumentális épületei és lépten-nyomon felbukkanó ókori romjai egyszerre tartoznak a mindennapokhoz és emlékeztetnek az évezredes múltra. A házak fölé magasodó, télen is zöldellő pálmákat és az emberek szűnni nem akaró forgatagát nézve könnyen felveszem a város egyedülálló ritmusát.
Kaput nyit
A reformációi karavánt Róma egyetlen evangélikus gyülekezete fogadja a belvárosban álló „Krisztustemplomban”. Az itteni állomás neve „Róma – az ökumené kapuja”, mely a keresztyének egységére és közösségére próbálja felhívni a figyelmet.
A gyülekezet ökumenikus istentisztelettel várja a németországi programot. Az érkezők folyamatosan érdeklődnek az önkéntesektől útjukról és eddigi tapasztalataikról, többen a városokat bemutató kisfilmeket is megtekintik.
A Krisztustemplom
Eközben a gyülekezet történetéről kérdezősködöm. Mint megtudom: a reformáció 500. évfordulója mellett ebben az évben a római lutheránus közösség fennállásának 200. évfordulóját is ünneplik. 1817-ben ugyanis a német evangélikusok az itteni porosz nagykövetségen jelezték, hogy szeretnék a reformáció 300. évfordulóját istentisztelettel megünnepelni. Ez a kívánság ugyan összekapcsolódott a német nemzetiségi törekvésekkel, ennek ellenére a porosz nagykövetségen megtarthatták első istentiszteletüket.
Az evangélium útja
Róma maga a történelem. Minden macskaköve, apró lépcsője és különleges erkélye rejt valamilyen történetet, melyek elválaszthatatlanul kapcsolódnak a mindennapokhoz. A Spanyol lépcső századok óta koptatott fokai mellett áll például az a ház, ahol egykor John Keats angol költő élt és alkotott. Bár belegondolni képes vagyok, felfogni teljesen mégsem tudom, hogy ugyanaz a látkép tárul elém, ami kétszáz évvel ezelőtt a költő elé is.
A Via Appián sétálgatva sokszor eszembe jut, hogy Pál és Péter apostol is ezeken az utakon járhattak kétezer évvel ezelőtt. Pál megtérése után Jeruzsálemtől távol, a zsidó diaszpóra és a Római Birodalom pogányai között hirdette az evangéliumot. Első missziós útja Ciprusra és Kis-Ázsiába vezetett, másodszorra pedig már Európába is eljutott, a kontinensen neki köszönhetően terjedhetett el a keresztyénség.
A Szent Péter-bazilika kupolája
Amikor hosszú, hányatott utazás után megérkezett Rómába, már várták őt az ottani keresztyének, Pálnak pedig megadatott, hogy eljutott a császár elé és taníthatott Jézusról az akkori világ fővárosában. Bár haláláról a Szentírás nem tudósít, az óegyházi hagyomány szerint az apostol Kr. u. 64 júniusában a Néró császár uralkodása alatti keresztyénüldözés áldozata lett – de az Úr teljesítette neki tett ígéretét.
Sziklára építve
Péter missziójának legkézzelfoghatóbb emléke maga a Szent Péter-bazilika és az előtte található óriási tér, melynek helyén az ókorban Caligula császár cirkusza állt, ahol a keresztyénüldözések mártírjait is kivégezték. A hagyomány szerint Péter menekülni kényszerült Rómából az üldözések miatt, azonban a Via Appián haladva egy különös látomásban megjelent előtte Jézus. Az apostol megkérdezte tőle: Quo vadis, Domine? (Hová mész Uram?) Mire Krisztus azt válaszolta neki: visszamegy Rómába, hogy ismét megfeszítsék. Péter annyira megrendült, hogy visszafordult és vállalta a mártírhalált. Az apostol méltatlannak tartotta magát arra, hogy Jézushoz hasonlóan feszítsék keresztre, ezért kivégzőit arra kérte, hogy fejjel lefelé szegeljék fel.
Péter apostolt végül a mai Szent Péter tér területén végezték ki, majd a közeli temetőben helyezték örök nyugalomra. A negyedik század elején vallásszabadságot hirdető Nagy Konstantin császár ezért e helyre építette a régi római bazilikát.
A tizenkét évszázad során az épület elavult, elsőként V. Miklós pápa gondolt a templom komoly restaulására és részbeni újjáépítésére. Végül II. Gyula pápa új templom építését rendelte el, melynek alapkövét 1506-ban rakták le. Luther Márton kolostorának küldöttségével 1510-ben látogatott a városba, ekkor látta a monumentális Szent Péter-bazilika építését is, ez az élmény komoly hatással volt későbbi munkásságára. A ma is látható templom 120 éven át épült, az elkészülése után fontossá vált egy tér kialakítása, amit végül Giovanni Lorenzo Bernini tervezett meg.
A Szent Péter tér hatalmas méretei leginkább a bazilika kupolájából érzékelhetők, ahova 551 lépcsőfok vezet fel. Kacskaringós csigalépcsők után elém tárul Róma, keskeny utcáival, mediterrán házaival és zöldellő folyójával, a Teverével. A távoli hegyek havas csúcsait figyelve olyan, mintha ég és föld között állnék – de valahogy mégis közelebb az éghez.
Mérhető kegyelem
Nekünk, protestánsoknak a Szent Péter-bazilika neve összeforrt a búcsúcédulákkal, melyek egyre növekvő szerepe vezetett az 1517. október 31-i eseményekhez. A búcsúcédulák történeti hátteréről Kovács Györgyöt, a római Pontificum Collegium Germanicum et Hungaricum (Pápai Német-Magyar Kollégium) egyházművészeti szakirányos hallgatóját kérdezem, aki – néhány év megszakítással – már 2007 óta él az olasz fővárosban.
Mint mondja, az egyház a középkorban elkezdett a kegyelemről úgy gondolkodni, mint egy mérhető kategóriáról. A szentmisét elsősorban már nem úgy értelmezték, mint a köztünk lévő feltámadott Úr jelenlétét, hanem mint megközelíthetetlen szentséget. „Bár a misére valóban úgy tekintünk, mint kegyelmi pillanatra, amikor a Szentháromság aktívan beleszól a világ menetébe, ezt nem lehet mérhetővé tenni”. A kései középkorban azonban kezdett elterjedni az a vélemény, hogy a mise az a különleges időszak, amikor a Szentháromság aktívan közli kegyelmi ajándékait a világgal, ezért egyre több misét tartottak, hogy a híveknek minél több alkalma lehessen közelebb kerülni a Szentháromsághoz és magához az üdvösséghez.
A Szent Péter-bazilika
„Léteznek olyan figyelmeztetések 14. századi forrásokból, hogy az a pap, aki nem tart elég misét, akadályozza a Szentháromságot az ajándékok közvetítésében. Ilyen szabályokkal vált egyre inkább mérhetővé egy valójában mérhetetlen folyamat” – folytatja. Emellett az 1347-48-as pestisjárvány borzalmas megpróbáltatást hozott Európába, aminek komoly hatásai voltak a népesedésre, teljes generációk haláloztak el. Akkora érzelmi és lelki megrázkódtatást élt át Európa lakossága, amit még soha nem látott azelőtt. Emiatt különféle gondolatok születtek, többek között az is, hogy az ember vagy bocsánatért könyörög Istenhez vagy elpusztul. „Így alakult ki talán az a gondolkodásmód is, hogy áldozatot kell hozni azért, hogy méltók legyünk a bűnbocsánatra – teszi hozzá a katolikus pap. – A kereszténység lassan mérhetővé tette a kegyelmet és a bűnbánatot, így megszületett a búcsúcédulák gondolata.” A búcsúcédula nem volt más, mint anyagi áldozat, mellyel az ember például hozzájárulhatott a Szent Péter-bazilika újjáépítéséhez. „A középkor végére számolhatóvá lett a kegyelem és bár a katolikus egyház soha sem hirdette, mint tanítást, mégis gyakorolta” – mutat rá.
Lépésről lépésre
Amint megismerem a búcsúcédulák hátterét, kíváncsi leszek, Olaszországban miként vélekednek a reformációról és az idei évfordulóról. Nem meglepő, hogy Itália lakóihoz alig érkezett el, az olaszok többsége nem igazán ismeri sem a reformátusokat, sem pedig az evangélikusokat. A Pápai Német-Magyar Kollégiumban ennek ellenére is komoly hangsúlyt fektetnek az ökumenére, még ökumenikus imakör is működik, folyamatosan életben tartják a felekezetek közötti párbeszédet. „Az érzelmi akadályok elhárulása a cél, mert leginkább az hátráltaja a felekezetek közötti találkozást” – mondja Kovács György. A katolikus pap úgy gondolja, a személyes kapcsolatok vezethetik közelebb egymáshoz a felekezeteket. „Az a célunk, hogy az előítéletek megszűnjenek és ne csak feltételezzük, hogy egy evangélikus vagy református mit gondol, hanem kérdezzük meg, érdeklődjünk. S ezt szeretnénk mi is: hogy protestáns testvéreink érdeklődjenek az iránt, mit és hogyan hiszünk mi, mai katolikusok.”
„Katolikusként nehezen tudunk ünnepről beszélni, erre nem vagyunk érzelmileg készen. Az egyház látható egységének szétszakadása fájdalmas seb” – fogalmaz Kovács György. – Nagy kihívás számunkra a jubileumi év, hiszen tudjuk, hogy a párbeszéd és a meg nem értés hiánya óriási károkat okozhat.” Ugyanakkor azt is hozzáteszi, ők maguk is felháborodnának sok mindenen, amit Luther Márton Rómában látott, az akkori világ valóban változásra szorult. A katolikusok számára a legfontosabb küldetés 2017-ben, hogy felmutassák a protestáns gyülekezeteknek, hogyan gondolkodnak ma és mivé lettek az elmúlt ötszáz évben. „Nem csak arra kell nézünk, mekkora utat tett meg a reformáció, hanem arra is, hogy ez alatt az ötszáz év alatt mekkorát változott a katolikus egyház. Fontos lenne a kölcsönös figyelem egymás iránt, hogy felismerjük a Szentírás és a hagyomány szerepét az életünkben – folytatja. –Ötszáz év távlatából látjuk, hogy a protestáns felekezeteknek is kialakult a maga hagyománya, amely meghatározza identitásukat, igemagyarázatukat.” Mint mondja, a hagyomány nem egy, az evangéliumtól idegen dolog, hanem hozzátartozik a kereszténység útjához. „Ezt belátva közelebb tudnánk egymáshoz kerülni.” – teszi hozzá.
Velünk élő képek
A közeledés elsősorban a közös múlt ismeretén keresztül lehetséges, erről tanúskodnak a Sixtus-kápolna freskói, melyek hiába születtek a búcsúcédulák különös korszakában, mégis egyetemes üzeneteket hordoznak.
Miután végigsétálok a Vatikáni Múzeum már-már felfoghatatlannak tűnő kincsei között, hosszú perceket tölthetek a különleges kápolnában. Hiába láttam már képeken annyiszor a színpompás freskókat, mégsem bírom levenni róluk a szemem.
Michelangelo Buonarroti képeit 1512. november 1-jén láthatta először a nagyközönség, melyek ugyancsak II. Gyula megrendelésére készültek. Fontos azonban emlékezni rá, hogy az 1400-as évek végén Botticelli, Perugino és Signorelli is dolgoztak a kápolna freskóin. Nevükhöz fűződik például Jézus és Mózes életének ábrázolása, melyek mellett a mennyezetet valószínűleg a kor divatja szerint még a csillagos égbolt képe töltötte be.
Bár Michelangelo képei közül a legjobban Ádám teremtését szeretném látni, a festményeket figyelve megelevenednek előttem a Biblia történetei. Olyan, mintha az élettel teli alakok több mint ötszáz éve tudatnák minden látogatóval a Szentírás örökérvényű üzenetét.
A reformáció városa
Három út találkozásánál fekszik a Trevi-kút, innen ered a tér neve is: Piazza Fontana di Trevi. A víz csobogása már az utca végén hallható, de séta közbe egyre erősödik, míg végül meglátom a grandiózus szobrokat. A kút lenyűgözően részletgazdag, vizében pedig újabb és újabb érme csobban – a visszatérés zálogaként. Ezen a helyen, Neptunus szobrát nézve érzem igazán az ókori eszmék hatását a város mai látképére. Ezek a mondák mára mesékké, szimbólumokká egyszerűsödtek, a régi világ kitalált istenei és hősei ott ragadtak a múltban, miközben az egy igaz Isten kegyelme a mai napig valóság.
Erre tanít az is, hogy Róma – a karavánnak hála – a reformáció városa lehet. Megható megtapasztalni, ahogy Trevi-kúttól alig negyed órára található evangélikus gyülekezet tagjai a magyar reformátusságról és Debrecenről érdeklődnek. Az interaktív kivetítőnek köszönhetően meg tudom mutatni a „kálvinista Rómáról” készült kisfilmet, amit őszinte lelkesedéssel fogadnak. A beszélgetés során egyre inkább hitünk közös alapjai kerülnek előtérbe és nem a különbségek.
„Nem szabad belenyugodni abba, hogy sok a különbözőség, a közös és járható utunk mindig Krisztus” – teszi hozzá Kovács György. Mint mondja: „Folyamatosan kérnünk kell, hogy mutassa meg, hogyan tudjuk megismerni egymást és felismerni közöttünk Őt. Jézus is azt kérte, hogy tanítványai egyek legyenek, nekünk pedig erre kell törekedni, mert Krisztus egysége túlmutat azon, amit mi gondolunk az egységről.”
„Minden út Rómába vezet”
Évezredes emlékek között sétálva sokszor eszembe jut a jól ismert mondás. A századok során valóban különleges utak indultak ki és futottak össze a városban, melyeken oly sok Istent kereső és róla bizonyságot tevő ember ment végig – ki a biztos halál, ki új tapasztalatok felé.
Róma újra és újra emlékeztet rá, hogy a reformátusság nem csupán ötszáz éves múltra tekint vissza, hanem kétezer évnyi közös történelemre, ami elválaszthatatlanul hozzátartozik jelenünkhöz is. A város a keresztyének egyetemes múltjáról mesél, amire mindnyájunknak érdemes hálával figyelni.
Farkas Zsuzsanna, fotó: Szabó Zsolt