Szabó Magda, a 20. század magyar irodalmának meghatározó alakja, az egykori tiszántúli főgondnok soha nem feledkezett meg gyökereiről. Debrecenhez fűződő szeretete és reformátussága nem vitatható, számára mindig meghatározó maradt. A nemzetközi hírű szerző Az ajtó című regényét több mint negyven nyelvre lefordították, hatvannégy országban kiadták.

Szabó Magda 1917-ben született Debrecenben, Szabó Elek városi tanácsos és Jablonczay Lenke tanítónő gyermekeként. Boldog gyerekkora volt. „Tudtam, hogy sok a gondunk, de nem éreztem (... ), nálunk sose panaszkodott senki, tulajdonképpen mindig csak nevettünk." De nemcsak a jég hátán való megélés képességét kapta útravalóul, hanem kálvinizmusát is. „Amikor Luther és Kálvin a világtörténelem színpadára lépett, a haladást képviselték. Reformáltak. Protestáltak minden ellen, ami hazug volt, ami meghamisítása volt valaminek. Szeretnék én is protestálni. Ennyit a kálvinista makacsságomról"— nyilatkozta az írónő.

A hit mellett a betűvetés hagyománya is felmenőitől származott. „Nem ment volna ez így, ha családom tagjai számára nem abszolút természetes tény, hogy valaki ír, komponál" – nyilatkozta. Apja még halála évében is, 79 évesen, szonettet írt.

Szabó Magda fiatalkorában egyenesen rémesnek vélte, hogy írásból éljen meg. „Nem vágytam író lenni, de elfogadtam, hogy az is leszek. IS!" – hangsúlyozta többször.

Eredetileg tanárnak készült, 1940-ben a debreceni egyetemen szerzett latin-magyar szakos tanári diplomát. Ha nem is hivatásszerűen, de tanított. Egész életében, szinte észrevétlenül. Szabó Magda maga is sokat tanult, érdeklődő ember volt. Megkapta a Debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktori és a Miskolci Egyetem tiszteletbeli doktori címét is.

„A kötődés, az elkötelezettség nálam majdnem fizikai jelekkel jár: külföldön valójában mindig mindenütt idegen maradok, de igazán gyerekmódra aludni nem tudok másutt, csak Debrecenben" – így beszélt az írónő holtig hazájáról, amihez soha nem lett hűtlen, bár 1942-től Hódmezővásárhelyen tanított, majd három évvel később a fővárosba költözött.

Számtalanszor felsorolta azt a négy ajándékot, amelyet hőn szeretett otthonának köszönhetett: a Gályarabok Oszlopának nevelőerejét, Csokonai sírját, az anyanyelvét és a Nagytemplomot, amit így láttatott: „Ötezren férnek be, ez hazánk legnagyobb protestáns egyházi épülete. Ha meglátom, mégsem az jut eszembe róla, hogy kálvinista vagyok, hanem hogy magyar." Az épület egyik tornyát édesanyjának, a másikat édesapjának nevezte. Nagyon ragaszkodott hozzá, a templom felújítását is támogatta.

A nyolcvanötödik születésnapjára elkészítették számára a bejárati kilincs másolatát, ami Bölcskei Gusztáv egykori tiszántúli püspök szerint Szabó Magda hitébe való kapaszkodását jelképezte. Szabó Magda íróvá is szülővárosában vált, méghozzá a híres református Leánynevelő Gimnáziumban, a Dóczyban.

Szabó Magda sosem ment úgy Debrecenbe, hogy ne látogatott volna el régi iskolájához. A rendszerváltozás utáni újraindításban sokat segített. Az intézmény az írónő halála után emlékszobát rendezett be és minden évben megtartja az Abigélből közismert Matula-napokat, amelyek keretében adják át a Szabó Magdáról és a szintén író férjéről, Szobotka Tiborról elnevezett díjakat.

Főgondnoki beiktatásakor 1985-ben

A Magyarországi Református Egyház zsinata 1983-ban változtatta meg azt a törvényét, hogy nő nem választható sem lelkészi, sem presbiteri tisztségre. „Szabálytan főgondnokot választottak testvéreim" – hangozott el székfoglaló beszédben. Szabó Magda számtalanszor nevezte magát szabálytalan keresztyénnek. Bölcskei Gusztáv egykori tiszántúli püspök úgy véli: „Szabálytalanságát az jelenthette, hogy nem tűrte jól a formaságokat, a kereteket, szabadon gondolkodott. Nem akart főngondnokként sem sematikus, reprezentatív lenni, hanem tevékenyen akart részt venni az egyház életében. Ami akkoriban szokatlan volt. Ezzel újfajta szerepfelfogást honosított meg."

Szabó Magdát 2007. november 19-én, otthonában olvasás közben érte a halál.

Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként tartjuk számon, regényei számos országban és nyelven megjelentek.

Szöveg: Kováts Annamária, képek: Tasi Géza gyűjteményéből és origo.hu