Hanva a Sajó völgyében, a határtól alig 8 kilométerre fekszik, dombon álló református temploma elől tiszta időben átlátni Magyarországra – ahogy a templomtorony is kiváló iránytű: már messziről észrevesszük. Ebben a napraforgókkal szegélyezett gömöri községben folytatódik utazásunk, melyen ez alkalommal is sokat tanulhatunk a közösség megtartó erejéről és a református öntudatról.

A hal meg az ár

Az első dolog, ami Hanváról eszünkbe jut, hogy a településen szolgált egykor Tompa Mihály költő-lelkipásztor – erre emlékeztet a református parókia udvarán található tábla is, ami Arany János nála tett 1855-ös látogatásának állít emléket. E táblával szemben, a tornácon Nagy Ákos Róbert, a Gömöri Református Egyházmegye esperese és felesége, Nagyné Révész Andrea, a gyülekezet lelkipásztora fogadnak minket. Azt pedig már beszélgetésünk elején megtudjuk, hogy a házaspár tizennyolc éve szolgál Hanván, illetve a környező településeken: Runyában, Lénártfalván, Csízben, Hubón és Sajólenkén.

„Ócsáról származom, de a sárospataki teológián megismerkedtünk Andreával, és amikor arra került a sor, ő azt mondta: válasszak, hol szeretnék szolgálni – emlékszik vissza Nagy Ákos. – Már akkoriban is sokan költöztek Felvidékről Magyarországra én meg úgy voltam vele, hogy a »döglött hal úszik az árral«, inkább maradjunk!” Az esperes azt is hozzáteszi: bár a nagynak mondható Ócsai Református Egyházközségben nevelkedett, mára a saját, kisebb gyülekezeteiben – Runyában, Hubón és Sajólenkén – érzi magát otthon: „Olyan ez már, mint egy nagy család, ide született a négy gyermekünk is, ha Isten engedi, nyugdíjba is innen megyünk”.

Hanván jelenleg 680 fő lakik, ebből kétszázötvenen reformátusok. A településen nincs más felekezet, de a leányegyházközségek falvaiban katolikusok is élnek, Sajólenkére és Runyában ráadásul az előző században szlovákokat telepítettek, akik zömében evangélikusok – de mára már elcsendesedtek a nézeteltérések, így gyülekezeti alkalmaikhoz ők is a helyi református templomokat használják.

Ablak múltra és jelenre

A lelkipásztor azt is elmeséli, hogy a hanvai gyülekezet első írásos emléke 1590-ből származik, ebből sejthető, hogy az itt élő hívek már korábban elfogadták a Második Helvét Hitvallást: a szöveg arról árulkodik, hogy addigra volt protestáns iskola és a lelkészi javadalmak rendje is kialakult. A gyülekezet büszkén őrzi gályarab prédikátora, Beregszászi István emlékét is, aki bár gályán nem szenvedett, a pozsonyi vésztörvényszék után nem tagadta meg hitét, ezért először várbörtönbe került, majd onnan szabadulva bejárta Európa nagy részét – arra kérve a korabeli uralkodókat, hogy álljanak ki a protestánsokért.

„Mellette természetesen Tompa Mihályra is nagyon büszke a gyülekezet, ő 1851-től szolgált a településen egészen 1868-ban bekövetkezett haláláig. Érdekesség, hogy a templomot az 1830-as években építették, a harangtornyot pedig tíz évvel később, majd amikor meghívták Tompát, azt mondták neki, hogy olyan parókiát építenek, amilyet szeretne. Így az ő kívánsága szerint épült ez a ház, amiben ma élünk” – magyarázza Nagy Ákos. A parókia jelenleg műemlékvédelem alatt áll, az udvarán pedig apró múzeum állít emléket a költő-lelkipásztor munkásságának és Hanván töltött szolgálati éveinek. Mivel az épületet az azóta eltelt közel 150 évben nem alakították át, így a mai napig az a kilátás fogadja a tornácon ülőket – így minket is – mint egykor Tompa Mihályt és vendégét, Arany Jánost.

Az emlékház mögül meglepetésünkre báránybégetést hallunk, amit a lelkész azonnal meg is magyaráz: „Jó néhány éve tartok már állatokat, számomra ez rekreációs tevékenység. Sokat vagyunk gyülekezeti tagjainkkal, hordozzuk nehézségeiket, fájdalmaikat, így esténként jól esik még kint is tevékenykedni.” Mint mondja, volt olyan eset, amikor esperesként az egyházmegye egyik gyülekezetéből egy keményebb hangvételű presbiteri gyűlés után fáradtan ért haza, de még kiment az állatokhoz, ahol látta, hogy egy kis bárány született. „Ettől egyből jobb kedvem lett és sokkal nyugodtabban tértem aludni” – meséli Nagy Ákos, akinek ezért nem is kérdés, hogy legyenek-e állataik.

Magyar reformátusok, református magyarok

Beszélgetés közben átsétálunk a parókiával szemben álló templomhoz, melynek kertjébe temették el Tompa Mihályt, sírját mai is sokan látogatják. A sírkőtől nem messze ismerős versre leszünk figyelmesek: a budapesti Kálvin térről jól ismert, „örökbe fogadható” kövek egyike vezet a templom bejáratához. „Egyik ismerősünk jelezte a lehetőséget, mi pedig láttuk, hogy egyetlen olyan kő van, amin Tompa-vers szerepel, ezért ezt gyorsan ki is választottuk, majd ide helyeztük a templomkertbe” – magyarázza Nagy Ákos.

A templom érdekessége még egy műemlék orgona, különleges szokás, hogy ezen a hangszeren csendül fel úrvacsorák alkalmával Tompa Mihály úrvacsorai éneke is. Azt is megtudjuk, hogy a helyiek általában a gyülekezetben emlékeznek meg nemzeti ünnepeinkről is. „Gömörben ez a jellemző. Kultúránkat is Istentől kaptuk örökségül, ezért kötelességünk megőrizni” – hangsúlyozza a lelkipásztor. Mint mondja, a reformátusok Szlovákiában általában magyarok – a szlovák lakosság is így gondol rájuk –, ezért a Felvidéken a reformátusságnak komoly nemzetmegtartó szerepe van.

Az is kiderül, hogy a lelkészházaspár hat gyülekezete mellett – a magyar közösséget segítve – még a hanvai idősek otthonát is vezeti, melyet eredetileg a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház építtetett, de néhány évvel ezelőtt a gyülekezethez került. Ide a környező településekről érkeznek az idősek, jelenleg negyven fő él az intézményben. „Lenne igény több férőhelyre, most is van várólistánk. Leginkább azok jönnek, akik már nem tudnak gondoskodni önmagukról” – magyarázza Nagy Ákos. Nekik általában nagy törés, hogy egy dolgos élet végén egy otthonba kerülnek. Mindennapjaikat azzal próbálják megkönnyíteni, hogy vasárnaponként istentiszteleteket, hétközben pedig bibliaórákat tartanak.

Árva sors

Az idősek otthona azért is fontos a lelkészházaspár számára, mert szeretnék támogatni az egyedül maradt szépkorúakat, hiszen „sokan külföldre költöznek, ezért nekik is megnyugtató, ha jó kezekben tudják szüleiket.” Nagy Ákos ezzel párhuzamosan a környező települések kihívásairól is beszél: „Gazdaságilag nehéz helyzetben van a régió nagy a munkanélküliség is, így fogynak a gyülekezeteink – ezt nem lehet elhallgatni.” Szolgálatuk kezdetén még 340 fős volt a hanvai gyülekezet és évente-két évente tartottak konfirmációs ünnepséget, mára azonban egyre kevesebb a gyermek is a településen.

A régió nehézségei a trianoni döntésig vezethetők vissza, már az első Csehszlovák Köztársaság is a magyarság számára hátrányos döntéseket hozott. Például szerették volna bezáratni a gyülekezet egykori iskoláját: az akkori népegészségügyi hivatal megállapította, hogy nem felel meg az előírásoknak – de a kormány ígéretet tett új, szlovák iskola építésére. „A gyülekezet azonban egy év alatt építtetett egy előírásoknak megfelelő iskolát, hogy megmaradhasson a magyar, református oktatás” – meséli az esperes.

Ez a kitartás sokáig erőt adott az környéken élő magyaroknak, de helyzetüket tovább nehezítette a második világháború és az is, hogy a határ folyamatosan vándorolt fejük felett. „Az utóbbi két évtized legnehezebb időszaka a 2004-es népszavazáshoz köthető. Emlékszem, hazamentem szavazni Ócsára, majd másnap, mikor már tudtuk a végeredményt, szégyenkezve sétáltam fel a templomhoz – idézi fel Nagy Ákos. – Az egyik gyülekezeti tag azt mondta, nem is várt mást – és ez rosszabb volt, mintha csalódtak volna.”

A lelkész arra is felhívja a figyelmet, hogy a felvidéki magyarság sokszor azt érzi, nem tartozik sem Magyarországhoz, sem pedig Szlovákiához, így az asszimiláció legtöbbször nem más, mint az erre a kettőségre adott válasz. „Árva sors ez, de sokat jelent a kettős állampolgárság lehetősége. Bár aki felveszi a magyart, elveszíti a szlovákot, ez mégis megerősít abban, hogy egy nemzethez tartozunk” – fogalmaz Nagy Ákos.

Nekünk kell cselekednünk!

Mi lehet a megoldás egy ennyire nehéz helyzetre? A lelkipásztor szerint elsősorban a régióban maradókat kell megerősíteni és jobban oda kell figyelni a gyerekekre. „A legtöbb gyülekezet tragédiaként éli meg, ha elköltözik egy tagja, de azt gondolom, úgy kellene vezetni és tanítani a közösséget, hogy máshol is hallani vágyják az igét és ha el is költöznek, keressék meg a helyi református gyülekezetet” – figyelmeztet.

Szlovákiában a rendszerváltás után az egyház visszakapta a kommunizmus idején elkobzott földek egy részét – az esperes azt vallja, ez is segítségére lehet a helyi reformátusoknak. „Vannak földjeink, ezeken gazdálkodni kellene – a hanvai gyülekezetnek például 40 hektár földje van, amivel már érdemes lenne foglalkozni. Ha azt szeretnénk, hogy életben maradjanak a gömöri falvak, az a kérdés, hogy ebbe bele merünk-e vágni” – hangsúlyozza Nagy Ákos, majd hozzáteszi: „ha csendesen asszisztálunk a fogyatkozáshoz, hiába a dicső múlt, csak az emlékünk marad. Eljött a cselekvés ideje! A folyamatos imádság mellett nekünk, magunknak is új utakat kell keresnünk és sokat kell tennünk gyülekezeteinkért!”

Farkas Zsuzsanna, fotó: Szarvas László

Galéria

 

Sorozatunk korábbi részei:

Kemény ez a föld
Vérükben hordozzák a reformációt
Ifjú reformátusok
Kitartó reformátusok
Hagyományőrző reformátusok 
Öntudatos reformátusok
Fáradhatatlan reformátusok
Megújuló reformátusok
Összetartó reformátusok
Makacs reformátusok
Ragaszkodó reformátusok
Befogadó reformátusok
Szorgalmas reformátusok
Elkötelezett reformátusok