Beregdédán éltek, holott Técsőről, illetve Budapestről származtok. Ez hogyan lehet?

Barbara: Jómagam budapesti születésű vagyok, a főváros szívében, a Budai Várnegyedben, a Mátyás-templomhoz közel nőttem fel. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legkisebb. Budapesten jártam általános és középiskolába, majd az érettségit követően a Semmelweis Egyetem általános orvosi karán tanultam tovább. Református vallású vagyok, a szüleim kétéves korom óta vittek a Pasaréti Református Gyülekezetbe. Tizenhat évesen fogadtam el Krisztust Megváltómnak. Onnantól kezdve ifjúsági munkásként szolgáltam a gyülekezetben. Már orvosként dolgoztam, amikor egy közös ismerősön keresztül találkoztam Sándorral…

Akiről mit tudunk?

Sándor: A Tisza partján, Técsőn születtem és nőttem fel. Egy húgom és egy nővérem van, így tőlem sem idegen a nagycsalád. Sőt, azt vallom, hogy az igazi nagycsaládban ennél is több gyermek van. Técsőn jártam iskolába és templomba. 1989-től már szabadabban gyakorolhattuk a vallásunkat. Akkoriban kapott a gyülekezetünk Bibliákat az anyaországból. Én is kaptam egyet, s ahogy elkezdtem olvasni, hamarosan megszólított Isten. Különösen megfogott Máté evangéliumának két verse: „Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7, 13–14) Akkor döbbentem rá, hogy eddig én is a széles úton jártam, s ez nem jó. Isten a keskeny útra hív. Néhány hónap múlva az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy minél több embernek kell az Úrról, Krisztusról bizonyságot tennem. Ennek pedig a lelkészi hivatás az egyik legjobb lehetősége. Isten az utamat a budapesti Károli Gáspár Református Teológiára irányította, amelyen öt éven át tanultam. Érdekes, hogy Barbarával mind a ketten Budapesten éltünk, sőt egy gyülekezetbe jártunk akkoriban, mégsem találkoztunk.

Mi történt a tanulmányaid befejezése után?

Sándor: 1995-ben szereztem diplomát. Ezt követően Angliában töltöttem egy évet. Ezután hazatértem Kárpátaljára, lelkésszé szenteltek, és Beregdéda gyülekezetét bízták rám. Ennek épp az idén húsz éve.

Már Beregdédában voltál, amikor egészségügyi gondjaid adódtak?

Sándor: Igen. Ahogy Barbara említette, egy közös ismerős révén ismerkedhettünk meg.

Barbara: Orvos-páciens viszonynak indult a kapcsolatunk. Eleinte telefonon érintkeztünk. Egyre többet beszélgettünk, s kiderült, hogy egyforma a gondolkodásunk a hit és az értékek területén. Idővel személyesen is találkoztunk egy református bálon.

Két különböző állam polgára, két nagyon is meghatározó hivatás keresztezte útját általatok. Hogyan találtatok megoldást arra, hogy közösen tudjatok élni, anélkül, hogy bármelyikőtöknek fel kelljen adnia az életpályáját.

Sándor: Elsőként bennem merült fel a kétely, hogy talán felelőtlenség a részemről, ha belemegyek egy olyan kapcsolatba, amelyben a másik félnek fel kell adnia az addigi életét, munkáját, karrierjét, s el kell jönnie egy más kultúrájú, nyelvű, gazdaságú országba. Ugyanis az volt a meggyőződésem, hogy nekem Kárpátalján kell szolgálnom, mert Ő ide hívott el. Sokat tépelődtünk Barbarával emiatt. Két hétig szünetelt is a kapcsolatunk.

Barbara: Kárpátalján teljesen más világ várt rám, mint amilyenhez hozzászoktam Budapesten. Amikor Kárpátaljára látogattam, a gyülekezeti tagoknál kaptam szállást, s beleláthattam az itteni életbe, amely nagyon különbözött az enyémtől. Nemcsak magyarországi vagyok, hanem városi is. A falusi életforma idegen volt számomra. Eleinte azt gondoltam, hogy képtelenség ezt megszokni, s nincs az a szerelem, amely kibírná ezt az éles életmódbeli eltérést. Isten elé tártam a kapcsolatunkat. S akkor kaptam azt az igét, amely így szól: „Ha a te orcád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen.” (2Móz 33, 15) Ez nagy nyugalmat adott nekem. Úgy éreztem, hogy ha Isten Kárpátaljára hív engem, helyet is készít nekem.

Így lett?

Barbara: Igen. Nagy változás történt az életemben, de úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. A gyermekeink megszületése után egyébként sem tudtam volna dolgozni, ám úgy gondolom, ha szükség lesz az orvosi tudásomra, akkor Isten annak a lehetőségét is megadja majd. Jó példa erre, hogy két gyermek mellett dolgoztam távmunkában egy kisorvosi cégnél, s már három csemeténk volt, amikor letettem a belgyógyász szakvizsgát Budapesten.

Meghoztátok a döntést, s egybekeltetek. Ennek már hány éve?

Sándor: Kilenc, s azóta is Isten kegyelmét látjuk a házasságunkban.

Beszéljünk a házasságotok gyümölcseiről, a három fiatokról!

Barbara: Az első fiunk, Károly 2009-ben jött a világra Budapesten. A szülésen Sándor is részt vett. Azonban rájöttünk, hogy ez nem neki való, tehetetlennek érezte magát a vajúdás alatt. Éppen ezért a másik két gyermekünknek – 2012-ben Ferencnek és 2013-ban Andrásnak – dúla közreműködésével adtam életet. Ez nekem is jobb volt. Sándorral már rögtön a szülés utáni percekben találkoztam, és ő fogta a piciket, amíg az orvos tovább vizsgált.

Szép, hagyományos neveket adtatok a gyermekeiteknek.

Barbara: Amikor az elsővel voltam várandós, Sándor elmondta, hogy nagyon szeretné, ha a születendő fiunk Károly nagyapja nevét kapná, akit 35 évesen elhurcoltak málenykij robotra, ahonnan sohasem tért haza. A család meghatározó tagja volt, s szeretné, ha az emléke fennmaradna. Meghatott ez a történet, s beleegyeztem a névválasztásba. Akkor elhatároztuk, hogy a többi gyermekünk is a nagyszülők nevét kapja majd. Így lett a második fiunk Ferenc a lelkész nagyapám után, illetve András a legkisebb gyermekünk Sándor másik nagyszülője alapján.

Külsőre eltérőek a fiúk. Ez a természetükre is igaz?

Barbara: Károly igazi tudós alkat, kíváncsi, mindent elemez. Érdeklik a könyvek, sokat olvas. Ferenc művészi beállítottságú, érzékeny, melegszívű gyermek. Szeret színezni, énekelni, táncolni. András nagyon talpraesett, a korához képest sokkal fejlettebb. Határozott, precíz. Szeret barkácsolni. Noha a fiúk néha veszekednek, mégis jó, összetartó testvérek, csapatot alkotnak. Kifejezetten örülök, hogy három fiunk van. Nálunk autóktól, motoroktól zsúfolt a ház. Ugyanakkor főzős játék is található nálunk. Szívesen vannak a gyerekeink a konyhában. Ennek örülök, mert fontosnak tartom, hogy minél többet megtanuljanak a hétköznapi életről, s ezáltal majd önállóbbak legyenek.

Ha már a tanulásnál tartunk: Károly magántanuló. Ez mit jelent?

Sándor: Barbara elvállalta a gyerekeink tanítását. Ez kemény feladat, ám eddig bevált ez a módszer. Azt még nem tudjuk, hogy ezt hány évfolyamon át tudjuk majd megoldani.

Barbara: Károly egy magyarországi általános iskola második osztályos magántanulója. Félévkor és év végén vizsgát kell tennie minden tantárgyból, ezek alapján kap bizonyítványt. Eddig kitűnően teljesített. Ezért számára a vizsga pozitív élményt jelent. Izgul ugyan, de várja is a megmérettetést. Sok idő és sok energia kell az otthoni tanuláshoz, ám megéri.

Gyakran éri a magántanulókat az a vád, hogy kimaradnak a közösségből és nem szocializálódnak megfelelően. Ti hogyan tapasztaljátok ezt a gyermekeiteknél?

Barbara: Úgy látom, hogy a mi fiaink talán még többet is vannak közösségben, mint a kortársaik. Egyrészt tagjai a gyülekezetnek, másrészt a különórákon is társaságban vannak. Vegyes korosztállyal, különböző élethelyzetekkel találkoznak. Emellett a család szabadabban tud utazni, nem köt bennünket az iskolai tanítási rend.

Az utazást említetted. Milyen gyakran látogatjátok meg a nagyszülőket?

Barbara: Nagyjából kéthavonta megyünk Budapestre és Técsőre. A köztes időben pedig a nagyszülők jönnek el hozzánk.

Sándor, te técsői vagy, Barbara budapesti. A gyermekeitek pedig Beregdédában nőnek fel. A gyermekeitek mit mondanak, honnan származnak?

Barbara: Egyszerre tartják magukat budapestinek és beregdédainak. Dédán vagyunk otthon, de Budapestre és Técsőre is hazamegyünk.

Sándor: Gyermekfejjel nem olyan egyszerű ezt felfogni. Még én is gyakran elgondolkodom magammal kapcsolatban ezen a kérdésen, hiszen életem nagyobb részét már Técsőtől távol töltöttem.

Hogy érzitek magatokat Beregdédában?

Sándor: Én kifejezetten jól érzem itt magam. Lehet, hogy két évtizednyi szolgálat után más lelkész már a költözést fontolgatná, ám én szeretem az állandósságot. Megszoktuk egymást a hívekkel.

Barbara: Én is megtaláltam itt a helyem. A gyülekezet olyan számomra, mint egy család. A városi és magyarországi mivoltomból adódóan bizonyára sok mindent másképp teszek, mint az itteniek, ám igyekszem beilleszkedni a közösség életébe. Tyúkokat tartunk, s még a tehénfejést is kipróbáltam. A gyermekeinknek is sokkal jobb, hogy egy kárpátaljai faluban nőhetnek.

Végezetül ejtsünk szót a jövőről. Milyen terveitek vannak?

Sándor: Ezt csak az Úr tudja, s hozzá akarunk a jövőben is igazodni.

Barbara: Az ukrajnai háborús helyzet megtanított bennünket arra, hogy akár egy-két év alatt is megváltozhat az életünk, s éppen ezért inkább Isten terveire vagyunk nyitottak.

Marosi Anita

forrás: karpatalja.ma

Kárpátaljáról indult a „Reformáció gyermekei” kezdeményezés, melyet a Kárpátaljai Református Egyház Zsinata már elfogadott. A reformáció emlékévére készülve ezzel a programmal szeretnék segíteni, támogatni és gyermekvállalásra buzdítani a családokat, hogy ezzel tehessenek a jövő reformátusságáért is.